Erdődy Kristóf: Átmeneti stáció (1/2) - hozzá Monkeys as Judges of Art, 1889, Gabriel von Max

Süveges Rita lett az Esterházy Art Award Közönségdíjasa - jelenik meg a cikk 2023. február 23-án,
vlaamikor délelőtt 10 és 11 óra magasságában. Nem nagy meglepetés, ott voltam a díjátadón,
alig 15 órája történt.
Süveges Rita? Nagyon megérdemelte. Ez nem a latin tempó, ez a indusztriál szocreál,
gyanú árnyéka vetül, a kicsúszó beszélgetés eszkalációja a némaságba, valahol elzártan.
A kiforduló belterek magukat utcán találva és veretes sikátorok zárt utcákká bimbózva vissza.
Syd Mead és Lawrence G. Paull az ablakkeretben. Ez nem a Fluffy Paradise.
Ami it puha, habos, az a scientific része, és az érték maga a koordináta. Transzformáció.
Egyúttal a science fiction különdíjat érdemlő értéklánca, ami hosszútávú szerződésekhez vezet.
Már csak az ilyen interjúk is, amiket Süveges ad, a konklúziót sürgetik és nem elodáznak. Remek.
https://post.moma.org/climate-imaginaries-and-black-blobs-a-conversation-with-rita-suveges/

Viszont ez ritka.

Esetek záporoznak, amiben az áttetszések zavarba ejtőek, miközben a készítők nem ismerik egymást?
A meztelen test építőkockává tétele és térbővítő elemmé változtatása a klausztrofóia feltörésének jegyében,
ez is sok kört futott nemrég... a reset fejlesztés és az error terror, a hálózatok és az irtózás-pszichológia?
2017-ben Martha Kicsiny elindította a lavinát, THE HOUSE SERIES (A HÁZ SOROZAT), követte
Unplastered Exhibition (a Vakolatlanul kiállítás) 2018. szeptember 12. és 18. között a Hidegszoba Stúdióban,
ami az Inverse City felé vett egy fordulatot, amikor az egymásra tornyosuló embertömegek katakombái,
és a hajlatokból épült föld vagy hús alatti alagutak teljes kilengése a 70-es évek biohorrorja felé:
végül is azt eredményezte, hogy Kicsiny kimaxolta a témát? Csak Kutna Hora képeslapok nem voltak,
a gótika és a csontkápolnák ezúttal a történelem elé szorultak vissza. Minden menjen.
Jött az, hogy Mari Ornella “Wanna be my lover?” sorozat 2021-ben, ami még egy kifutást kapott,
the exhibition verzió @ Létminimum bázis, Budapest / 2023.06.07. Összekuporodott női testek meztelenül.
Akinek ez ugyanaz, mint mondjuk az
AN HOMAGE TO LIFE BALL - A NIGHT TO REMEMBER!
PALAIS AUERSPERG, AUERSPERGSTRASSE 1, WIEN,
az vagy abban nem jártas, hogy két meztelenségnme egyforma, vagy abban, hogy melyik mitől
teljes kizáeólagossággal öncélú és melyik próbál utána nyúlni az eszképizmus esztétizálásának.
A meztelen egymásra hánytság és a kiszolgáltatottság (évek óta mindenhol) kitartó üzenete:
bárminemű pozitív visszacsatolás nélkül a laikus kiállításlátogató számára egy nagyon szomorú világot mutat be.
A mindenhova utazni tudó, minden díjat megkapó, minden élelmiszerhez hozzájutó,
minden nap szórakozás céljából szabadidőre szert tenni képes, önmaguknak parancsoló nők vetekedését
a tragédia kísértésével, kissé mintha kéjelegve azon nők tragédiáiban, amelyek a rabszolgaságig vezetnek,
és a túlvégén az erőszakos rossz párkapcsolatvan, amin szinte mind osztoznak,
és szinte egyikük sem tudott kiszállni belőle (akár évekig) azok közül, aki most ezt visszamenőleg siratja,
összemosva az endometriózis és a prenatális és az in-vitro és a további jellegzetes vokabuláréval,
mintha ez volna a dolguk, hogy orvosi szakszavakká szétkönnyezett visszatekintésben, állóvízben fáj a lét,
ahogy az országnak a történelmi lapályban, visszatekintve, úgy a szépen elszivárgó művésznők közös programjában.
Innen tudjuk, hogy kik a befolyásos emberek? Hogy sémák a transzformációra, az csak később fog kiderülni.
Erre nem sok csúszással az, hogy Vékony Dorottya egyetemi tanásegéd beadja koncepcióját ide: Esterhazy Now, 2023,
aminek részei ebből a szempontból az egymásra utalt testek és az átlagos eltérés.

Ez most arról tesz tanúbizonyságot, hogy vannak trendek, ki előbb kezdi el, ki később,
vagy arról, hogy nagyon is tudatosan figyelik egymást a médiumokkal dolgozó nők,
elvégre ez nem az, hogy 2003 körül volt az Iparon (ami ma a MOME épülete) egy védés,
ahol az egyik srác a Stalker nem létező concept art-ját festette meg,
és most Süveges Rita a turbulenciát sejtető, amúgy rezzenéstelenül kuksoló para-sci-fi
és legtöbbször kergetőzős géplabirintusok átvariált világát idézi fel kifeszített bársonyfelületeken.
Ezek nem egymásba érő tematikák.
Azonban, amikor a sok test összetorlódik, és a galéria az utca egyik végén van,
a másik végén a Ministry of Fredom bulik vagy a latexes gentlemen and sluts,
akkor ott most a mű kel életre vagy a természet igazolja a művet:
az elidegenedésben érintésre vágyás félelme nem csak a csalódástól,
hanem a sérülés ismétlésétől, ezért kontrol alá vonja, a sado-mazo pincében,
vagy vezető fejlesztőként az öltönyös sado-mazo díjátadó teljes szétünneplésében?
A helyzet foglya igazából nem ez, hanem, amikor a koncepcióáramlás kötelező házifeladat lesz,
és mint a divatfilmeket és sorozatokat, ugyanazt az elvárást kell teljesíteni,
hogy érted, hogy te is, hogy hozzájuk tartozol, hogy mindenki mindenkihez. Sister, bro, nagy a baj.
Mondatok, amik úgy kezdődnek, "Én azt gondolom", alatta pedig a jelentésréteg megrogyva.
A lehámozás, kicsit meggyőzve, ez már akkora inger lett (analóg jön és hozzád szól határozottan?),
a tömör összefoglalás és a kikszelhetetlen eléd álló valóság, hogy abba minden esetben
már autimatikusan bele kell vetíteni a megelőlegezett agresszió garanciáját. Hogy rosszat akar neked?
Csak elhiszik vagy tényleges változás is történik? Mint tudományos felfedezést, élik!
Szoftverelavulás és spekulatív évődés, bináris esetben. Amúgy közelkép az nárcisztikus apátiáról.
Az élmezőny hullámlovasa pedig lefordul a szirt előtt, azt mondják béna, azt mondják macsó
(már arra is, aki nem vesz valamiben részt?), és aztán a hullám szétken mindenki mást a parton.
Valakik, akik nagyon szeretnének csapatjátékot, az egész magánélet békéjét,
de annak visszavonhatatlan keresésre ráfüggése azt hozta el, hogy csapatmunka csak a munkában van,
az ideológiában, a szakmázásban, az egyletben. A városi magányban megőrülnek a nők?
Rengeteg. Százalékos érték zakatol az információszerzésben és a források ugyanazok,
és a díjak, az ösztöndíjak, a muszáj, a checkpoint. Pár százalékot ki mer hozzátenni?
Hajrázók a művészeti felsővezetésben és egyhelyben haladó rangsorok, amik szertefoszlanak.
Ezt te mondtad vagy én mondtam?
Van sok fenntartásom a nyugati irányba történő majmolással is, ami olykor szezonálisan ellepi
a magyar műtárgy és kortárs művészeti piacot... példának okán vitát képezhet,
- végül is aktuális - amikor van egy Jakob Kirchmayr,
és az ő olyan brutális levedlett munkái, amik foszlanak, elégve,
specifikusan és kategorikusan ez,
https://www.jakobkirchmayr.com/projekte-texte/fastentuch
mialatt Závorszky-Simon Márton idén textilégetéssel rukkol elő.
Ki volt előbb? Számít?
Az artportalon van egy cikk utóbbiról, 1 hónapos kábé.
Kiderülhet, hogy egy idejűleg készültek, de ami a publikációt illeti,
itt Závorszky már januárban "coming outolt" a munkájával.
Viszont Kirchmayr már 2019-ben elkezdte a vastag ponyvák kínzását.
(alcíme: irgendwo-hier-muss-ich-gelebt-haben)
Vagy ismerik egymást? Ez egy párbeszéd? Ezeket nagyon is élénken követhetné a szakma,
mert más esetekben rengeteg az átemelés, rosszabb esetben plagi. Ezrével megy a terelés.
A nők meztelen testeket ábrázolnak összeterelve, a férfiak elégetik ágyneműiket? Magány.
Mindenki valami csoportsulásba tömörül, mint a halraj, a madárraj, ami együtt fordul,
és amelyben az egy tagra eső figyelem, tehát túlélési esély megoszlik? Hatékonyságpótlás?
www.futures-photography.com ? all.art? secondaryarchive.org? kern coffe collective?
Budapest 100? 100 Budapest? Közös cserkészés? De attól még utánérzés, Gresham-kör,
vagy éppenséggel kevésbé ismertek, mint a szabadkai Bosch+Bosch csoport? Falka, bandázás,
akármilyen elegáns vagy szakadt.
Valahol ezt az egész klánozást beadni, mint elkerülhetetlen fejlődéselméletet, a diákoknak, nem gúnyos?
A vezetői hatás kérdése eközben apex ragadozóvá fejlődő mohóságként kavarog körülöttük?
Az egyéni hatásblokkoló - kiáltozza valaki, akit elmebajosnak titulálnának simán és elvitetnének,
de egy országban, ahol a diliházak be lettek záratva és az egyedi esetek félelmet keltenek?
Mindenki valami csoportsulásba tömörül, és ez nem csak mindennek az intézményesedése,
a kiépülése, a régi kis strandok romantikája kivilágítva 2500 fős táncparketté,
- működési folyamat -
vagy a divatmodel castingon percenként átfutó (kihasznált, bántalmazott) lányok milliói,
- ez az infrastruktúra -, vagy a 85-100 millió dollárból, az 35 milliárd forintból
készülő egy estés animációs filmek, amik nem mindig árulják el, hogy ez az összeg az-e,
hogy Bono és Scarlett Johansson és társaik a voice acting, és az animátorok együtt
mindössze 20 millió dollárt kaptak az összes céggel és munkatárssal együtt... ?...
nem ez, hanem az automatizált mindenben egymásra ráígérés, gyanakvás, paranoia.
Rosszabb, mint az évtizedekig lebegő globális atomháború idején.
A művészetek ezt nem képzik le, a művészet megfordult: a művészek képzik le.
Elkezdődött, hogy a többség kizárólag nárcisztikusan reagál, önmagát helyezve el munkáiban,
míg egy töredék vizsgálja csak a társadalmat és abban vállalt szerepét, ha vállal.
Azaz az érzékenységre hivatkozva csakis önmagára hivatkozik, esetleg ironizál vagy cinikus.
A legtöbb kortárs művész nem művelt, hanem idegbeteg, és minimum szenvedélyfüggő -
aki ezt nyilvánosan hangoztatja, az általában kivív a teremben némi csendet.
A saját kis pszichózisok kiélése a művészeten, ez nagyon nagy divatot teremt ma magának.
Minden egyes mű valami sérülést dolgoz fel, és ez olyan természetes,
meg hogy a sérülések a 90%-nál a legfőbb téma, hogy így csak beteg társadalom
dédelgeti a saját elváltozásait, amikhez már hozzászokott.
Elvégre külső hozzászólót, kritikát nem engednek, kitaszítják, lenézik.
Egyes magasművészeti képet magukról kiállító galériák is csupa katasztrófa.
Nem működik a pódiumfény, a hangtechnika kihagy, nincs a készülékben elem,
vagy éppenséggel a tárlatvezetőnek súgók kiabálják be a terem túloldalán lévő mű címét.
Nem vicc, ez tényleg van. Magyarországon legalábbis. Ahol amikor Gerevich Tiborra van hivatkozva,
akkor arra nincsen, hogy miért szűnt meg a mediterrán ösztöndíjak és utazózsebpénz,
illetve evvel együtt 2 évekre kapott műterem szolgáltatása, például Rómában;
hozzátéve, ez nem csak ezeken a helyeken volt így az 1910es és 1930-as évek között,
hanem azt megelőzően rengetegszer, abban a felállásban, hogy valakiket valakik támogattak,
és ez a réteg (mind a kettő) fel lett számolva (máig nincsen gyakorlatilag errefelé),
ezzel a témával pedig bizonyos politikai kifejezések járnak, amit most minden tárlatvezető
és a legtöbb művészettörténész kínosan kerül, ez által történelmet hamisítva, vagyis eltussolva.
Tegyük hozzá, ha Gerevichéket kurátoroknak nevezi, akkor az is egy durva csúsztatás.
A mecénás szót szégyellik még mindig használni, az utódállamban még mindig nem polkorrekt,
berögződésből félve az urias sportok megnevezésétől, miközben a művi urizálás el van szabadulva?
Nem az van, hogy az ízléssel bíró művészetítészek és delegáló rektorok utáni történelmi kerülőút,
sőt, szakadékba leereszkedés és visszakecmergés előtt egyszerűen voltak pénzes művészetpártolók,
legyen az Gerevich, vagy Hatvany vagy mások, és ezek definiálása óvatoskodásba torkoll folyton?
Olyan galériákban, ahol, ha bemegy a kortárs művész, kiküldik? Ha bemegy, nem tudják lereagálni?
Múltkor egy tárlatvezetés után a könyvárusító portánál (egyben recepció) megállt egy fazon,
és egyből azt kérdezték, hogy mi a panasza, mert nem kezdte el egyből elmondani, amit,
hanem előbb megköszönte az eseményt és még pár személyes vonatkozást is hozzáfűzött? Hogy képzeli?
Érdekes az ilyet a háttérből követni, miközben névjegyet ad és azt egy mozdulattal bedobják a pultba,
rásütve, hogy inkább írjon emailt, mert akkor majd ráérnek. Mármint épp azok, akiknek ha ez,
vagy valamilyen modernebb kommunikációs eszköz fel van ajánlva, akkor kihátrálnak azonnal,
azzal az ürüggyel, hogy ez nem nekik való, ez nem az ő dolguk, és ez egyébként is a "fiatalok" reszortja?
Bedobják a pultba és elküldik? Hogy jelentkezzen időpontot kérve? Nem szállt el ez az egész kicsit túlságosan?
A Virág Judit Galéria tárlatvezetéseire minden hely betelt, további jelentkezőket sajnos nem tudunk fogadni.
A tárlatvezetések előtt fél órával és a tárlatvezetések alatt további látogatókat nem tudunk fogadni galériánkban.
A tárlatvezetések időpontján kívül a kiállítás minden nap 10-18 óra között látogatható március 28-ig. Megértésüket köszönjük.
Ehhez képest a látogatók érkeznek és csatlakozást követően jól érzik magukat, minden bürokrácia nélkül.
Mondjuk Kaszás gábor előadására, aki szintén nem csinál ügyet abból, hogy a közönség továb dúsul.
Ez tehát egy jó példa, annak ellenére, hogy a túlszervezés és az exkluzivitás leplének meglengetése ellenére:
az esemény normálisan működik, regisztrációval vagy anélkül. Mert végül is mit csinálnak a látoatók,
bemennek a galériába és onnantól kezdve nincs apelláta, már itt vannak. Ezt meg elkerülni nehéz volna.
Más galériák ennél sokkal rosszabbul kezelik a helyzetet. Az jöjjön, akit mi hívtunk - és hasonló ficamok jellemzik őket.
Így persze nagyon nehéz tágabb kortárs kört networkingelni, mi több, más területek városba látogatóit,
hát még a sznobizmussal kevereset közösködő magasművészeti alakokat becsábítani, parolázva és pózolva.
Ugyanis ez a legnagyobb gond. A hermetizmus, amit pózok védenek, mintha falazásra volna itt is folyton szükség.
"Cuki", de gagyi.
Avantgard címkékbe bugyolált retroaktív és asymptomatikus akadémizmus volna?
Ami azt hiszi, ha alter márketing-külsőt ad művészeinek,
attól még nem látszik, hogy frakkos alakok pózolnak hátterükben, terméküknek tekintve a művészeket?
Akik a művészetpiac cselédlegendáivá korcsolsulnak igyekezeteikkel, igaz, ez a fokozás tarthatatlan,
mert a folyamatos meghökkentés, hogy a festészet mesterségesen terelgetve (de kollektíve)
úgy működjön, mint egy design-verseny mondjuk az automobil karosszéria megjelenését fokozóknál,
vagy mint általában az egész világgazdaság képzeli, hogy a fokozás az egyetlen kiút a leállásból,
és a GDP, mint zsoltári pótlék számozott hitkérdés lett, és a végtelen fokozás egy véges bolygón azért igen nehéz lesz.
Nem lehet Woodstock 65-ször. És nem lehet még egy Ford Mustang. Ne legyen Nagasaki 2. És nem kell Godzilla, a hatodik reboot.
Nem lehet mindenki DJ Miss Monique vagy KOROLOVA. Ez egy korszak. A boyband-ek kora leáldoz.
Nyilván értelemszerűen így kellene lennie annak is, hogy nem lehet országonként 10 évente több tízezer művészt,
és mindenkit ugyanolyan hovatartozással helyben kezelni, ezek tehát szét fognak futni,
és mindenki oda települ, ahol egzotikusnak számít, vagy ahol ráolvassák izgalmasságát.
De ez nem az, hogy a szakvélemény húzta fel. Ez csak annyi, hogy ott más a divat, és abba beleront, jól.
A folyamatos másságot elvárás, hogy hetente új zenei irányzatok és képzőművészeti kurzusok jöjjenek létre:
tehát őrület,
egyben annak áttételes tünete, hogy mindent egyféleképpen, egy fajta sikerben kezdett el mérni az emberiség egy része.
Mint mindig megint csak a meghökkentő vagy megint csak a mindent megújító (miben, hogyan?) művészeket
kierőszakolni a sokaságból: elvetemült mánia. Mert sokaság az, ahol évente egy-egy országos akadémiánként
megannyian dőlnek ki diplomájukkal az egyetemkapun, és mindegyik nem lehet sikerművész,
akinek a műveit kapkodják, mint a cukrot... főleg, mivel ez csak azon múlik ma már, hogy ki árulja és mennyire.
A bécsi akadémiára 2010-ben 1268-an jártak és ma is hasonló számokkal dolgozik az intézmény,
2018/19-ben 1400-an kaptak helyet a 6 intézetre felosztott művészeti intézményben, ami jó arány,
noha ebbe nyilván beletartoznak a restaurátorok és grafikusok is, igaz? Viszont kontinens szinten ki tartaná el őket?
A budapesti képzőn 2006-ban 400-an voltak. 2019/20-ban országosan 3900-an folytatták tanulmányaikat művészeti irényokba,
abból 1100-an mesterképzésen. És ez nagy eredmény, tekintve, hogy csak az általános iskolások közel harmada
vesz részt alapfokú művészetoktatásban. A ksh adatai szerint továbbá a 2019/2020-as tanévben 720 intézményben,
3042 feladatellátási helyen csaknem 235 ezer tanuló részére folyt alapfokú művészetoktatás. Hol van még az egyetem.
( Akit további részletek érdekelnek, menjen rá erre: STATISZTIKAI TÁJÉKOZTATÓ OKTATÁSI ÉVKÖNYV 2010/2011 )
Tehát a felsőoktatásban az 1000 fő (Bécs) és a 400 fő (Budapest) tendencia mára megváltozott, trendi lett, ami nem volt az.
A kis számokból itt is nagy számok lettek, a tömegképzés és a fejkvótás felsőoktatás hatása a művészet rovására megy,
ugyanakkor az a 15 vagy jobb esetben 90-100, akinek ott a helye, nem lehetne, haa 900 vagy 2000 másik után nem csorog be a pénz.
400 és 1000. De rég volt.
Ehhez képest 15-20 év alatt eljutni oda, hogy egy ilyen kis régióban a multimédiás és intermédiás művészekel együtt
tízezrek találkoznak ugyanazoknál a pénzosztó részlegetknél, (rendezvények, megrendelők, gyűjtők, aukciók, márketek),
nyilvánvaló, hogy elszédelegnek távolabbra, ahonnan meg ide szédelegnek mások, a pakli állandóan keverve van,
csak a leosztás ugyanaz, csak az osztást és a játékot játszani akarók, az egymással is pókerező galáriák állandóak?
liturgia horarum, ilyen jelleggel nyüzsögnek a galériák alkalmazottai, a sok gyakornok (intern) is velük,
akik meg olyanok, mint a fel nem szentelt papok, így az ordinatio tagjai pedig azok, akiknek neve a galéria maga!
Miközben ezek is álarisztokraták, ál-spiritusz rektorok zárt közegben tobzódnak, elvégre a státuszért csinálják,
nem a művelődésért, kultúratudományért, vagy a korszellem súlytalanságának fokán zajlik a mérlegre tétel.
A meghökkentőnek nagyon gyorsan határokat szabnak, a vevőiket a kirakatban tartva.
A súlyos, a független, a befoghatatlan nem ér, mert mit csináljon vele egy állatkertigazgató?
Azonban a fontosabbik tényező, hogy a díjakkal körülbástyázott, intézményekbe bezárt,
ösztöndíjakkal 10 éveken át jobbra-balra kipörgetett fiatal művészek identitása hova lesz,
és a világpolgárrá sürgetett tempóban válás igézetében hogyan tudják egy egységes világképbe fogni impresszióikat,
netán tán annak nagyon komoly tétjét felfogni, hogy a magánéleti sikertelenségek miatt kiélt szakma,
és a szakmai sikerekre átterelt érzelmi válaszreakciók hogyan hatnak arra, hogy ők kifejlődjenek, emberileg?
A galéria, a műkincspiac, az egész show ezzel nem foglalkozik. Nagyjából annyira nem, mint az éjszakai élet,
ahol a pultosok ez, elemészti az éjszaka a pszichés fejlődésüket. A díjak hajtóvadászatára idomított,
saját képzeletük műkincseit - mint a juhot- rohangászva terelő művészek tájképe, vaktérképek és holtterek,
és az, ahogy kivasalódnak, mire rogyásig vannak díjakkal néhányan, ez az ellenkezőjét éri el:
egyáltalán nem forradalmiak és függetlenek és berobannak és megújítják. Hisz futószalagon megy a nyírás.
20 díj, díjak egymás támaszaiként. Az előző mindig megnyugtatja a következő intézményt,
hogy nem nézik a többiek tájékozatlannak. You surely will appreciate your newly found leisure-time.
A galériák puskáznak? A kurátorok puskáznak? Jön a nagy médiaérdeklődés, nem is olyan nagy!
Rájár kétszer-háromszor a díjazottra, aztán jöhet máris a következő! Hol a következő! Hol?
„A társadalmunk nagy része úgy működik, hogy egy olimpiai teljesítmény után nagyobb hitelt szavaznak az illetőnek.”
- mondja a sportolólány. És ugyanezt mondja a konceptuális művész lány, aki hány konceptet találjon ki évente még?
„A már említett alter hatás kiegészülve a még mindig köztünk élő szocializmussal.” - mondja a várostörténeti újságíró.
Ezek nme sok eséllyel olvassák egymást, de egy biztos, ugyanazok a tünetek kerülnek elő szinte mindenhonnan.
Illetve másolódnak máris tovább.
Az okosjegy, a prémiumszolgáltatás és az online jegyváltás népszerűsége is nőtt tavaly - nagyjából ennyire hatja meg
a műélvezőt és a műveletlent egyaránt az a tény, hogy hány díj lett kiosztva. Bezzeg a Vágányzári hírek!
Kiosztva tehát! úgy, hogy egyesek még nem álltak rá készen,
netán rossz tereléssé válva az önhittség vagy a csúcsra gyorsan is lehet élménye miatt kiégnek vagy kifulladnak, pályamódosítás.
A képzőművészet, mint agárfuttatás? A képzőművészet, mint las vegasi show? A képzőművészet, mint karrier!
A képzőművészet, mint ketyegés, és egy-egy díj elkettyen és sosem lesz tiéd. Ez cukrosbácsiság és pedofília,
és manipuláció és belehajszolás és befolyásolás úgy, hogy a nemzetközi trendeknek aláfekvést jutalmazás az,
amitől nem alakul ki helyi művészetízlés a műtermek zömében, mert a művészekkel, hogy azok képben vannak,
a kurátorok és intézmények üzenik a világnak, hogy mi vagyunk képben, nem vagyunk mi leszkaadt félperiféria,
nem, nem, nem ám, nem!
Mennyi kortárs művészet maradhat így "fiókban". Irodalom. Drámairodalom akár. És képzőművészet!
Mert nem olyan, mert nem azokatz a számokat hozza, nem azok az arányok és anyagok és nem elég frappáns.
De lehet, hogy amit kimond (üzen), annak itt az ideje, és ez is fontos, nem csak a csomagolás.
Ugyanakkor ez a kiképzettség, hogy az értelmiségi kaszárnyából tisztelegve jönnek ki a gourmet-művészek,
ez a szervilitás és balfasz megfeleltetési zsarolás - már csak a példákkal, hogy ki és mire mit kap -,
teljesen demoralizálja a feltörekvők egy részét, akik nem csak azt realizálják, hogy ők más,
és hogy ebből nem lehet majd megélni, hanem azt is, hogy a tét az, hogy önálló akarat vagy közegvonzás,
hogy saját pályamodel vagy kitűzve lenni két hétre mutogatásból? Hogy kis szenzáció vagy kozekvens művészeteszétika,
ami saját és nem összefércelt ezer helyrl, meg utólag egy vasdarabba belemagyarázni az egzisztencializmust.
Egy vasdarabra, amin esetleg pelenka van?
Nincs humorérzék és a Duchamp-mánia miatt (miért tart ez ennyi ideig) nem értik, ha tényleg azt mondod nekik,
hogy az elképzelésed téves, mert az hiszik, itt van valami R. Mutt típusú csavar (ott sem volt amúgy: az önzés volt).
Nincs csavar, az van, hogy betagozódásra vanna kényszerítve a művészek, és ez megfélemlítés gyanús.
Ha ebben az esetben áttételesen is, csúsztatva. Mert más területeken errefelé ugye elég nyíltan. Kortárs művészet.
Az egész tényleg olyan, mint az élsport, ahogy az itt beágyazódott a hőseposzi átpolitizáltságba.
Az ország harcát vívni köteles sportolók a magyar öntudat maradék csíráinak őrzővédői,
és mint ilyen, a nagy magyar állandó csalódás részévé válnak, ha nem kiugró az, amivel elkápráztatnak,
mintegy őskori-ókori felfogásban a népcsoport által kiállított hősnek, bajnoknak kell lennie,
akivel mindenki azonosul és aki mindenki helyett vall kudarcot, vagy emel rudat Budára mutatva,
vagy tűnik el Segesvárnál vagy Világosnál és ugyanez vonatkozik a képzőművészetre, meg mindenre?
Mert az ősi lovasnomád versenyszellem (nem lehet ürügy), a regionális intergrációs szorongások évszázadai,
a lehódoltságbeli identitásmegtartás állandó létharca és a szovejtizáció végül össze lettek préselve:
(sosem szokta ki semmiből, sosem át valami másba, hanem ezek össze lettek forrasztva, torzulva)
keményen, nyomd, amíg bírod, ha beleroppan is a valóság. És ez nyilván teljesen fölösleges,
akkor is, ha a népcsoport vagy a népcsoportot uraló népcsoportot megnyugtatásból kell az egész.
Hűbérkomédia. Művészetcirkusz.
Ám a rohangászva terelő művészvauvau lábhoz jön, ha a galéria sípja felcsendül. A beetetés teljes.
Olyannyira nem arról szól már ez az egész, mint amit még mindig hirdetnek (de el van odázva a beismerés),
hogy egyfelől mindig vissza-vissztérő refrének szaladgálnak a nagy művészeti kaptár-tudatban,
mint hogy "offers the experience of discovering contemporary art, with carefully curated exhibitions,
a specialised bookshop, a program of events, and a commercial gallery" (csak finoman, csak kedveskedve),
illetve az, hogy "is a non-discriminative art center committed to be in touch with the flow of the cultural world",
már azt is, hogy valami PC, azt is PC-n kell megfogalmazni (ezek szerint)... bújkál a félelem itt a megtorlástól...
és már ez a fontosabb, mint hogy mi van a múzeumban. Másfelől a kis zin-szerű sajtóorganumok is így figyelmeztetnek előre,
nem mintha ez nem volna prekoncepciózus és másokat bekategorizáló, hogy eleve annak néz, aki rá nézve veszélyes,
hozzátéve, hogy a legnagyobb európai múzeumok némelyik is elkezdte, hogy kötelező a gender tárlatvezetés,
ami akkor, ha még 65 féle vezetés van a múzeumban, egyértelműen a világ sokszínűségét hivatott respektálni,
de amikor már csak ez van, mert para ha nem teng túl,
akkor ott megint nézi az öntőformákat a pályakezdő művész intercult arc vagy a feminista festő lány,
és közben gyártja az életrajzokat, módosítgat a hetente változó trendek és HR-követelmények miatt (kulcsszavak, húzónevek),
- melyikük azt hagyva ki, hogy kozemtikusnak készült, a másik beleteszi, hogy szociálpolitikát tanult gimi után -,
hogy kiderüljön a komédia: egy a napokban meghirdetett bécsi social media manager egy művészeti portálnál kb. ugyanaz,
mint amit a mindenféle ranglétrákon magukat tornázó művészek kénytelenek és képesek intézni,
hogy saját menedzserük, saját márketingjük, saját maguk portfolio stíluskidolgozóik és pályázat-felelőseik kell legyenek,
és az álláshirdetéssel összehasonlítva nem sokban különbözik a kettő. Maximum annyiban,
hogy a naivan és bocitekintettel a nagy galériamocsárba belépő művészpalánták nem 38,5 óra per hét dolgoznak
(hanem rengeteg esetben a művészeti túltermelés miatt elakadó művészetfelszívás közben piszkos munkákat végeznek naponta)
és hogy a gyakornokinál jobb, afölé kiposztolt említett álláslehetőség 2500 euro bruttót ígér (az 1835 netto odaát, Bécsben)
és ennyit a művészek, mielőtt lereszkedik hozzájuk a műarisztokráciát játszó galerista közeg, nem forgatnak.

Stuff you’ll be doing:

You manage various client accounts on different social media channels
You are responsible for content planning
You produce text, image and video content
You setup, manage and optimise paid advertising campaigns
You’re up-to-date with the latest social media trends

Qualifications and skills needed:

You have completed training and/or have professional experience in the field of marketing, media or communication with relevant professional experience, ideally in a creative agency or in a similar industry environment
You have a strong understanding of all social media platforms, which includes conceptual details and technical possibilities of individual platforms.
You have a creative mind and know how to create outstanding content
You’re experienced in producing videos for IG Reels or TikTok

S ugyanezt csinálják a befutni nagyon akaró, a hányan követnek szociális médián? kérdésre jól felelni akaró friss diplomások.
Mközben ahogy a művekért felelős ex-hallgatók kaparnak kulimunkázás után krediteket terelgetve össze,
úgy a leendő, ma épp gyakornok galérista lányok is márványszobrok és tengerpartok között elcuppant selfiek idején,
a nagyobb hézagokat kitöltő esettanulmány-hétköznapok során a vidámparkban hullámvasút-gombkezelők,
vagy riksasofőrök, vagy esküvői fotósok, leginkább viszont pakolni hívják őket. Valahol ebben találkozhatnának,
a leendő műértékesítés-sztár és az őt felhájpoló galérista vagy kurátor. De nem mindenkiből lesz kurátor,
és a művészetmegmondás majmolt módszertanának kidolgozott korában a művész is mindennel foglalkozik,
csak annyit nem a művészettel, mint azok az elődök, akikre felnézett, vagy legalábis tanult róluk az iskolában.
Tehát a hazugság, aminek nyomába ki vannak küldve, hogy hozz nekem új művészetet és kapsz díjat érte,
ez arról is szól, hogy a galériák jelentős része nem is ismeri az intézményeken kívül létező művészvilágot
(kockáztasson a művész), egy olyan globális, sarkallatos pontokon kapcsolódó és átfedésbe kerülő,
sok esetben egymásból kifejlődött, nem csak zenei vagy stílusirányzatot, hanem ezek komplex hálózatát:
ami azért jócskán nyom a latba és a világ művészeti közéletének túlnyomó többsége ez.
Creativity worthy of attention, ahogy theworksagency.com.au hirdeti, vagy ahogy a "LEVEGŐT" évad után jött,
mint amikor mindennek van valami világnapja, a művészeti elfogadtatás feltétele a témára dolgozás,
mint amikor az udvar megrendelt valamit anno, mint ahogy rembrandt volt a szobájához kötve, megélhetésből:
a levegőzés után az öko-hangsúlyok alácsúsztatásával végső soron minden elmúlt 4-5 év történelmi utóízével
jött, itt van, zajlik a Breaking the Frame - Making Future, mint az ESTERHAZY NOW esetében,
nem mintha a háttérben a 2021-2027 kulturális Creative Europe 2021-2027 - European Commission
EU-pályázatok összefoglaló címkéje (label!) az, hogy 'Push boundaries'. Marad a mainstream tehát.
És az irányított művészeti közbeszéd elég rosszul hangzik, még akkor is, ha mindenki megkapja a kis pénzét,
és végső soron szinte azt csinált, amit akart, mert úgyis működik, vagy ha rezeg a léc, van kurátor a pályán,
aki elmagyarázza, hogy miért breaking volt az, és miért push.
Eltüzelt pénzhegyek. Még csak nem is az underground, aminek jól csengő 70-es/80as évek feelingjét sikerült
épp az ennek a megismétlésére vágyó művészeti piacnak szite csomagolópapírrá degradálni oly sok esetben.
Azt meg elkoptatták. Ma meg már beleképzelik, hogy mi lehetne olyan. A hófehér galériaszoba íróasztalától?
Ez kicsit olyan, mint amikor valami nagyon lázadót akarnak mondani, de közben betagozódnak a mainstreambe,
pl.: „Improper Walls is a multidisciplinary, intercultural art platform founded in 2014 as an art association
that aims to redefine art and cultural curating by recognising the social and cultural dimensions of both artworks and curatorial work.” ,
és közben grafikailag a honlapjukon minden feliratot áthúz egy effekt, amikor az érdeklődő rámegy,
nem mintha nem foglalná össze a bemutatkozás azt, hogy nagyon is a fő csapás mentén tájékozódnak.
Kicsit hintapolitika. Kicsit posztmodernkedés. Vagy csak álca, ami alatt tényleg elevickélnek a sztereotípiák között?
Tagság is van, 20 euroért csoportos kiállításba szállhatsz be és 250 euróért rendezhetsz magadnak egyénit is.
A gondosan kurált kiállításokról ennyit. Náluk és máshol is.
A legrosszabb esetek nyilván azok, amikben maguk sem bizonyosak benne, hányadjára állnak:
a mindenkinek megfelelni vágyásban - hogy a szakma is vegye komolyan és a street arcok is bejöjjenek az ajtón.
Vannak persze ennek is fokozatai. A nagybani már-már márkás ruhapiacon például egyszerűen a vandalizmust emelik be.
Mint a popzenében a vulgaritást. Vagy a divatiparban a fetis-kellékeket. Vagy a tudományban a biorezistens spórafelhőket?
A fentiekben reklámok tömkelege tesz eleget az olyan primer ösztönöket simogatásnak, ami a művészetpiac esetében nem más,
mint a tudálékossággal körbebástyázott safe play, ami azon szocioból jön, hogy nem kiszorulni a körön kívülre. Belemenni!
Ennek a pozíciót bebiztosításnak hasznos eszköze lehet a nagyot mondás és a folytonos ráígérés bármire.
Ez szinte olyan, mint a Ray-Ban és Vans reklámok, amik az egyéniség lázadását hirdetik, tömegáruval a kirakatban.
Ahogy a Converse tette. A Martens néhanapján. A farmergyárosok eleve. És az energiaitaloknak nem is kell,
mert már elvonó szanatóriumok alakultak rájuk, a falon túl pedig a valóságshow szimulátor videojátékoktól megkattantak huhognak.
A műmájer galéria azonban nem kotlik ilyen tényeken. A menő, a vagány, a lázadó nála is egy épp aktuális cimke lesz csak.
Vagy egy kirakatba statisztákat felöltöztetés az aukciós afterparty kedvéért. Vagy valami nosztalgia, amiről még ő oktat ki?
EBM bulin persze sosem voltak, és raktárakon át csatornába lemászós megnyitókon sem.
Vagy ahol 200 Siouxsie Sioux jön szembe, meg 4 Kathleen Hanna, aki Bikini Kill and Riot Grrrl... nem is Mario Testino címlap punkok.
Esetleg egy 15 méteres falon egy nychos graffiti bárhol Európában és kívül, aki anatómiai boncnok grafitiket készít! És kiadványokat is?
Meg mi az a Fresh & Ultra Contemporary Art?

>>> Erdődy Kristóf: Átmeneti stáció (2/2)