Erdődy Kristóf: Átmeneti stáció (2/2) - hozzá Monkeys as Judges of Art, 1889, Gabriel von Max

EBM bulin persze sosem voltak, és raktárakon át csatornába lemászós megnyitókon sem.
Vagy ahol 200 Siouxsie Sioux jön szembe, meg 4 Kathleen Hanna, aki Bikini Kill and Riot Grrrl... nem is Mario Testino címlap punkok.
Esetleg egy 15 méteres falon egy nychos graffiti bárhol Európában és kívül, aki anatómiai boncnok grafitiket készít! És kiadványokat is?
Meg mi az a Fresh & Ultra Contemporary Art?
Hogy ezek léteznek a művészettörténeti vagdalózásban tékozlóan használt szubkulturális hivatkozások mentén,
azt a naphosszat kurálók letagadják. De ha bent ég a megnyitón az underground, azt kiállítják.
Ugyanakkor az olyasmikről mint „Zöldborsó-babák és varrott képek”, ezekről valamiért körltekintően diskurálnak.
A művészek, akiket vásárlással csábítanak magukhoz... pedig... Vad művészetről álmodoznak állítólag,
miközben krediteket számolnak, mint valami banki hiteltörlesztési eljárásban,
és az intézményes beleőrülés a kredibilitásba, a díjak halmozásába förtelemmé változott.
Mert elszabadult. Egyben olyan mint a publikációs (jegyzék) lista : az egyetemi karrierépítés visszakövethetősége,
számonkérhetősége és folyamatos alkalmassági megmérettetéseinek rivalizációs harcai közepette a felsorolások!
Nagyon is olyan, tehát ha minél hosszabb a kiállítások, ösztöndíjak, projektek, pályázatelnyerések, stb., stb.,
ezeknek a listája, akkor jó művész? Akkor hiteles? Ha olyan, mint mondjuk Z h a n i n a   M a r i n o v a (adatfolyam)
vagy éppenséggel Christian Bazant-Hegemark CV-je,
na az az igazi, mármint nem Magyarországon, mert itt, ha nem külföldiként leteszel egy ilyen kígyózó felsorolást,
akkor vagy nem hiszik el, vagy az lesz (valami nyávogás), hogy ezt most nincs keret elolvasni, de biztos érdekes.
Tehát a képzőművészettel kereskedés egyszerre akar üzletmárketing és humántudomány lenni. Nem fog menni.
Az establishment nevében állj! Udvartatást csinálnak liberalizmus címen a művészetekben is, vagy?
Halmozati tényezőként a díjak ilyetén nem mást jelentenek, mint hűségpontokat. Hogy az illető vallja a közintézmények trendjeit.
Ettől a közjátéktól viszont: minden galéria olyan, mint egy hittérítő központ, valami izmus fiókintézménye,
és valósággal művészetegyházat csinált magának a bürokrata műkincspiaci fellendülés,
amiben a művészek nem remeték vagy a mozgásban lévő történelem tetteinek tanúi többé,
hanem báli öltönyös eszétika-klérus, követők, valamiféle önigazolásra idomított kurzus, a dekoráció.
Más eseten (vagy épp egyidejűleg) olyan hatása van az egésznek, mint egy kennel,
mintha a galériák egymással versengő tenyésztők volnának, vannak a bemutatók, ahol fekszik, spicc, nem ugat.
Sikerült a sikerművészetet belülről gyarmatosítani?
És közben valami operatív faktorra hivatkoznak. Ami olyan, mint egy lapos kő. Regisztrált totemizmus?
Ahogy a nevek fel vannak sorolva, a pedigree. A budapesti Vintage Galéria berkeitől a bécsi Layr galériáig.
Teljesen mindegy hány, millónyi, és az számít, hogy ki kinél van, és a rangsor és a tegeződés (galérista és művész),
és ezen túl nincsen semmi, csak egy bazinagy üres póz, amibe belehülyítette magát Európaszerte több tízezer kereskedő.
Nálunk a világ körülötted forog - ezt 99%-ban nem fogják hallani a "képviseltek" (ez fordított pszichológia,
és nettó hülyeség, mert már az nyom a latba, hogy nemzetközileg van valami kurálva, nem pedig az, hogy mi van kiállítva?),
és ebben nem olyan, mint a somelier univerzum, mert itt a savanyú kóstolás is mosolyt kell eredményezzen,
de azért ez mégsem a RAK ART Foundation. Riffa, Bahrain. Vagy a Guggenheim, New York. Ez Budapest.
A pózok viszont ülnek.
Itt van először, és puha Picasso köntösbe bugyolálva a bikini és Rimini (for the client), huge capital profile.
Miközben a sztárművész sztorik behálózzák a bódult tudatukat, elvégre a Damien Hirst majmolás
másról sem szól, mint hogy egy adott országban, ahol ő aktív, egy olyan felvevőpiac is létezik,
amelyiknek mindegy, hogy kit vesz és kit futtat fel, ha megfelelőek a beágyazódások és a muszáj-hatás,
mert ha más is veszi, minden gazdagnak venni kell... ezek ilyen egymást behülyítések csupán
(ezt karikírozta a 2011-es debütálású Intouchables című francia film egyik jelenete is,
és nem kis mértékben lüg bele a témába a Pollock, 2000-ből és a New York Stories 1989-ből),
és a behülyítések állandósuló formabontása valójában egymást figyelő (igazodó9 egyformaság,
amiknek intézményszerű lecsapódásai azok a tényezők, amikben mindenki ilyen sikeres galéria akar lenni,
és ilyen millőit akar vonzani, noha régiójának poszt-szovjetizált alulművelt újgazdag rétegéből erre nyilván nem telik,
történetesen nem az anyagi gondokkal küzdés miatt, hanem mert tanácsadó rendezi be a lakásokat is.
Tehát szomszéd országokba átnyúlni segítségért, már ez is valami. De ezen felül a sznobéria az,
amivel : mivel : természeti adottságai miatt a klikkesedés önmagát elitizmussal felruházása teljesen képtelen,
maga az a sokszínűségre hivatkozás van megmételyezve, aminek védőbástyájaként adja elő magát szinte minden galéria.
Totális kontraproduktívitás.
(visszafelé sül el, geller, betli, a folyton ígért ziccer folyton kimarad, stb.)
Elvégre olyan művészeket akarnak, akik mint az aranytojást tojó háziállat, azért az izmusok könyvtárát is elénekli,
a ketrec pedig színpompás és az engedelmes művészek, akik elvontak is legyenek, legtöbbször inkább olyanok,
mint egy Ferdinand Karl Theodor Lütgendorff féle ábrázolás, vagy egy olyan hippiportré, ami leugrana a tablóról,
de elbizonytalanítják, és ott lóg, kicsit vinnyog.
Nem csoda, hogy az utcáról főleg az 1920-as és 1980-as években összeszedett művészek hordereje épp akkora volt,
mint megrökönyödést kivátlásuk, hogy ezt ki hozta ide be közénk... majd vásárolni kezdték, mert más is így tett.
A tömegpszichózis és a kiállítások tömkelege, mint szórakoztató elegy: tény és való, hogy veszélyes műfaj,
elvégre maga köré tekeredve az egész közeg olyan, hogy látlelete nem egyéb, mint a saját farkába harapó kígyó.
A galériába járás házi feladattá válik (mert már annyi galéria van, hogy ha csak azokba járnál, ez lenne a munkád),
Hogy mi a különbség Ujj Zsuzsi fotószeánszai és Friedl Kubelka vom Gröller munkássága között, azt nem firtatják,
bele sem mennek ilyen társas egyeztetésekbe, összemosni szeretnek és azt, ha valami mai valami régire hasonlít!
AKKOR AZ MEGHIVATKOZHATÓ. ÉS AKKOR MEGSZAKÉRTHETŐ.
Nekik nem számít sem a tyúk, sem a tojás, csak a hímességet keresik és hámozni szeretnek, pedig korai.
A kortárs művészek ebbe kerülnek bele, hogy bulvárlapokban vagy magas színvonalú szakirodalmi albumokban
valakik elkezdik őket magyaráni, még pályájuk közben jócskán, és ez a kialakított imázs elkezdi őket felzabálni,
elkezdhetnek (és tenni fogják!) megfeleleni az elhangzottaknak, mert azt csak nem mondhatják,
hogy ez a sok zagyvaság, meg amit belemagyaráznak a művészettörténészek és dámát játszó kurátornőcik,
az mind hülyeség, hogy nézne az ki?!
A különbségeket összeegyeztetni és a különböző rendszerszintű feedback loopos függvénymetszeteket
egy kicsit elengedni, meg azt, hogy generalization, meg azt, hogy blame-game, ez valahogy manapság nehezen megy,
azoknak, akik tőzsdefelügyeletet és pedigree-művészetet akarnak elitizmusból kieröltetni mindenből,
és amiből nem lehet, arra azt mondják, hogy nem elég kortárs művészet?
Ez olyan, mint valami művészet-ezó, nem? Mint az, hogy cikkek milliói jelennek meg újra és újra és újra,
olyanokat kántálva, hogy ​"Ezek az állatövi jegyek nem jönnek ki egymással", és akkor ha ez harsogva van,
inkább nem is randizik a másikkal, nehogy randalírozás legyen belőle, és ez az egész persze pusztán spekuláció.
De ha már valaki vette a fáradtságot és bizonyos nevű orgánumok (nőlapok többnyire) ezt ismétlik összerogyásig,
levegőt is alig vesznek közben, akkor megy a naptárlapozgatás és előbb-utóbb kipörögnek füstölögve a tarot kártyák is.
Azonban, hogy nagyjából ennek a bonyolultságával legyen a művészetpiac (önmaga által) terelve, manipulálva,
hogy a belemagyarázások legyenek a döntő tényezők? Megint csak itt a művész, aki mit kezdjen ezzel az egésszel?
Még önmagát is elkezdi magyarázni, ha rászólnak? Motivációs levelek után abból dolgoz ki széria-kampányt?
Hogy úgy viselkedjen, mint egy industry insights vagy connoisseur, csak Will Gompertz-é ne kelljen változnia néha?
Előbbi definíciója angolul ez: „Industry insights refer to a comprehensive understanding and knowledge
about a specific sector or field, gained through industry-level analysis, research,
and observation of various factors influencing that industry”  (allthingsinsights.com). Így, szárazon?
Ennek mi köze a művészethez? Mert hogy ebbe az irányba megy a dolog, hideg, számító, ez kinek jó?
És miért? To cover cultural events with artistic aspects and aesthetic influence? Ez még szárazabb.
Ez lett a világ. Definiál, statisztikáz, körmönfont szépelgése megtévesztés, méricskél, mintsem gyönyörködik.
A művész, akivel a piac (így) cicázik, pedig idomul? A saját segédje is ő legyen, de ne túl tolakodóan tegyen állításokat,
nehogy a kurátorok megbántódjanak, hogy ő most eltért az általuk előre kimatekolt koncepciótól,
amit egyébként csak vele nem közölnek, mert ő egy kitömött állat az ő vaktöltényes pamacs-szafarijuk során?
Piros pont osztás és CV-manikűr.
De a műtermi munka nem human resource és a független ambíciók sablon alá helyezése, körbevágva,
továbbá a művészdomesztikációs kísérletek folyamatos társasjátéka hosszú távon káros a művésztársadalom számára.
Nem marad ugyanis más a közjátékból, csak a lecsupaszított pályázatkereső reflexek, golyózó tekintettel a monitorok előtt.
Az egészben az a legszánalmasabb, ahogy az egyetemen kijövő naiv lelkesedés ráveti magát egyik végén a dolognak,
be is szippantja szépen azonnal, hogy a másik végén cincált változata jöjjön ki, a kiégett művésszel, aki alig 30.
Mindvégig mindenféle alkalmazkodásokban lett úgy simogatva, mint amikor a háziállat szenved, de hallgat, mert tudja.
Ami ez, hogy work with museums, curators, and other 3rd parties to facilitate exhibitions and projects,
providing on-site support to the artists during installation if necessary, de ez a szerelő posztja,
nem a feltörekvő (máris lelombozott) kortárs magyar képzőművész szerepvállalása, aki elidegenedik azonnal.
Fridge cleaning and maintenance protocol? Skirt samples and champagne flavours? Ösztöndíj, nesze, utazhatsz!
Miközben, noha titkon, mindenki más utazgatását követve ez egyik titkos vágya, azért a lakhatás is kérdés.
És valahol azért érzi a kontrasztot, hogy most akkor küldik őt egy másik országba, ahol hogy kell viselkedni?
Egy magyar társadalomban ráadásul, ami eleve állandó fegyelmezésre szorul a mindennapok szintjén is,
abban szocializálva pedig a világra rászabadított fiatal helyi művészek egy része bepánikol, berezel.
Uzsora és kényszeredett bájvigyor. Az anyagi felszabadítás ígérete közben mutatványossá vált cirkuszi bolond,
aki eléggé távol helyezhető a közönségtől, hogy furcsa legyen, de elég közel van, hogy pitiztetni lehessen.
Nem félelmetes?
Úgy vágynak a budapesti kultúrsokk után a következő nagy dózisra, a következő ingernövelésre
- persze nem azért, mert az utazás tiltott vagy limitált, mint 30 éve -, úgy, hogy végső soron felkészületlenül (még jó),
és úgy, mint az 1930-as évek végi kamaszok (Európában biztos, az USA-ban pedig végképp):
akik az egész napos pénztárosi és árufeltöltő munkából ha háború árán is, de mehetnek végre valahova.
És ugyanígy, ha körülményeit tekintve szerencsésebben, a kilátástalan kispolgári gürizésből kibújni vágyva
vonulnak a hazai, a közép-európai művészek is fel s alá, főleg egy olyan országból, ahol a Cannes-i díjas,
a Palmes d'Or legyezését-suhintását elnyert művészek is pizzázóban dolgozhatnak, vagy már kirepültek.
Nem félelmetes?
A filmes díjazottakkal ellentétben a képzőművész útja ki a labirintusból igenis nagyon egyféle, errefelé.
Megvan az itteni közeg elsimerésének elnyerését megcélzó díjak sorrendisége, fotó vagy festészet,
videoart vagy installációk terén is (mert a landart vagy art brut és a body art nem számít itt igazi kifejezésnek?),
és ezen a pályán a bezsebelt és leakasztott trófeák közé ékelt munkásság műjégpályáján csúszkálás után:
az alattuk vagy beszakadt vagy csak repedt vékony jég alól kibukás élménye legtöbb esetben a totális kiútkereséshez vezet,
mert ha egyszer belekóstoltak, milyen a ketrecen kívül, amiben a kerék még zenél is, ha hajtod, mennek.
És a milyenség állandó kérdésében a díjakkal egyre leválnak ezek a rabok a saját közegükről,
mintegy státuszfokokat ugorva, nem kommunikálva azokkal, akik bizonyos díjakat nem kaptak meg?
Egy infrastruktúra, ami pecsétekről szól.

A galériák, horror. A Tuileriák, amire vágynak. Mûvészettörténészeket alkalmaznak, hogy hitelesek legyenek.
Utána arisztokrata mecénásokat és egykori gazdag mûvészetpártoló üzletembereket kategorizálnak át.
Miközben valahol ezeket akarják eljátszani mindenféle kulturális beágyazódás nélkül, amitől hiteles volna?
Gyûjtemánykezelõket és múzeumigazatókat neveznek mai kontextust rájuk vetítve kurátoroknak.
Noha 150 vagy 200 éve ez a fogalom egyszerûen nem létezett, de nem a közönségnek,
hanem a tartalmat kiállítónak egyszerûbb így, magának generálva múltat, egy olyat, ami sosem volt.
Üssük be a keresőbe azt, hogy "curator expression coined" és egy érdekes találat jön létre:

„A very short history of the word 'curator' might run as follows. In Ancient Rome, curatores were senior civil servants
in charge of various departments of public works, overseeing the Empire's aqueducts, bathhouses and sewers."
A cikk ugrik egyet és a középkort illetően már gyakorlatilag mentálhigiénét emleget a megnevezés kapcsán.
Ez mindkettő találó, elvégre a római kori köztisztviselők, igen, ilyenek a karót nyelt kurátor-bálok és pózversenyek,
és stimmel, a saját önbecsülés egyfajta pót-pszichológiai játékává formedt az elitista ítészkedés, ahogy az megy.
Nyilván 1910 és 1940 között sem úgy volt ez, mint ahogy õk elõadják, Párizsban sem és Budapesten sem,
de még ott sem, ahol Göhring háziszolgái bejárnak a nyugati-európai kiállítóterekbe,
hogy magángyûjteményük és villák falait kiderkorálják valamivel, ami persze világörökség és sérülékeny.
A saját létjogosultságukat igazolandó, történelmet hamisítva, jelent torzítva. 
Új és hamis kontextusba helyezve a szakmát, mert más fejlett helyeken is ez megy. 
A kurátor a minden és a többi piramisrendszerben alárendelt szerepekbe van beosztva.
Ettõl az elidegenítõ és diktatórikus berendezkedéstõl válik meghasonulttá az egész.
Mégis tolongnak a szakmába kerülni vágyók, mint a filmiparba, mert azt hiszik, ez a jólét?
Diáklányok gyúrnak az egyetem elvégzéséig arra, hogy saját galériájuk legyen (akáhogy, akármekkora)
és a CV-ben 25 évesen benne lehessen, hogy kurátorok, igazgatók voltak. 
Mi ez a hamis játék? Ez a színjáték?
Végtére is bejön a gamble, mert többüket viszont találjuk 5-6 évvel késõbb intézményekben,
méghozzá pozíciókban (a blöff nem volt blöff, mert az egész rendszer blöfföl, tehát a blöff a norma),
egyesek 14-16 hónapnyi saját galéria és egy sima mûvészetelméletes diploma után 30 körül
(nem vicc) mûvészeti vagy divatmagazinok fõszerkesztõi és rovatvezetõ trendmegmondói.
És azok a trendek is egy hatalmas hazugság.
Kommerszializálódott. A nyugatról keletre áttevõdõ szakmai mesterterv helyi ítészei. Prókátorok és prefektusok?
Guggenheim-szindrómás galériabiznisz, intézménnyé válni akaró mûaz art deal fõmuftiságok,
Tabloid propaganda. valamiféle sznob mystery buff játszadozás, és az ideológia itt is, az önmagukat felfuttató nõi galériavezetõk,
akik ebbe is belevetítenek valami nõi ízlésfelsõbbrendûséget. Trend. És megy az állandó csúsztatás.
Ott találja magát a háló csapdájában vergõdve. Az, akit a galériáknak képviselni és nem elviselni kellene.
Rimbaud, Mozart, Basquiat, kinéznék.
Mint amikor a szélesebb köröket elérõ filmmûvészet a celebek akciófilmjeire korlátozódik egyre inkább,
noha nem hogy televíziókészülék (mint 50 éve nehezen), most már a streaming is elért minden háztartásba,
méghozzá igen könnyen, mégsem a film sokrétûsége terül szét, hanem egyre kevesebb gigafilmstúdióra szûkülve
tolongtatják a tömegeket a kaptfára készült filmek elé, amire a fiatalok ráuntak, lassú, unalmas, kiszámítható.
Olyan lett a filmipar, mint a galériák. Egymás dobásait akarják divatból megdobni. Elsekélyesedés.
A közönség meg már nem tud különbséget tenni a femme fatal és a vamp között. A vamp és a pin-up között. 
Teljesen sematizálódva összeolvad.
Mint a galériák esetében az érdemes mûvész és a jól eladható. A mívesség és mondandó helyett a korszerû és harsány.
Mert a világ többi fejlett részén is ez megy.
A tömegmûvészet persze ezt eredményezi, gyár jellege lesz. Futószalag vétel-eladás,
és az aukcióházak és a galériák, és a mûtárgy-esztétika és az aukciók luxus-zsibvására összefolyik lassan.
És a háló a tudálékos szakmai vita fenntartása (önigazolás) és a csapda, hogy ez nem mûvészet. Ez logisztika. 
Vagy intézményes elitizmus.
Akkor ez most leleplezõdött? Kiderült, mert el van hallgatva? Meztelen a király?
Legalább annyira, mint a kinai meztelen kopaszkutya divatja vagy a szfinx macska, rondák vagy sem,
mégis bizonyos körökben veszik õket, tömegével, mert valamilyen hovatartozásai jelei.
Mint a galériák esetében a világ vezetõ galériáinak trendjeit és fokmérõ szokásait átvenni,
amitõl persze nem lesz egyikük sem egyedi, regionális vagy helyspecifikus. 
Hanem mint a Tvix vagy a Kokakóla, tök egyforma. Még a csomagolás is. Fõleg a csomagolás, ha azt vesszük.
Aki ezek után is azt állítja, hogy ez nem így van, merülhet az illúzió iaszapjában még sokáig,
és aki azt mondja, hogy jó-jó, ez mind így van, de hát nem lehet máshogy, mert a trendszetterek diktálnak,
azoktól csak azt lehet kérni elõzékenyen, hogy a szabad mûvészetrõl tartott elõadásaikat vonják vissza legyenek szívesek,
és az állításaikat egy olyan valóság irányába kezdék el tovább kalibrálni, ahol nem kell egyfolytában hazudozni azért,
hogy az intézményük menő és világias és a new yorki vagy londoni vagy berlini és más trendekbe be tudjon illeszkedni.
Mert ez Budapest.
Vad művészetről álmodoznak állítólag, de nem tudnak reagálni arra, ha valamit nem ismernek.
Sem arra, hogy valamit egyszerűen meg kell lépni, kézisegédkönyv és a menedzsment elbírálása nélkül.
Akik ugyanakkor képtelenek a műveket és a művészeket nem másokhoz hasonlítgatni,
egyben vélt műveltségüket fitogtatva, kapaszkodókat adva ott, ahol egyébként nem kell,
és az elbírálhatóság statisztikai hivatalhoz hasonlító bürokráciájával mérlegelnek (az úgynevezett Bürokraft!),
hogy egy-egy felfedezni való kortárs mennyiben "ilyenes", vagy "olyanos", például:
We find references to Jonathan Meese, Rose Wylie and Katherine Bernhard.
És akkor attól jobb lett?
Tegyük hozzá: ezt most a galéria találta ki, mint egy termékleírást, mint hogy mik az adalékanyagok?
Ahogy ezt, ugyanúgy sikerült zsinórban, láncreakcióban, dominóban átvenni mindent,
ami ha máshol megy, ahol nagyban, akkor itt is muszáj, Magyarországon, hogy ne tűnjenek provinciálisnak.
Édes csacskaság.
Mert közben imitációk, és annál csak nehezen van provinciálisabb, mint a kivagyiság vágya pipiskedve,
csak a vágy, és mögötte semmi. Ha egész Budapest befekszik ennek a sumákságnak, hogy majmolás,
mint amikor a "next" gallery koncepció feltűnt, és azóta is ez van másolva és ha van szomszéd példa,
Ljubljana vagy Bécs, akkor itt is kell. Miért kell? Nem mintha nem egy copy-paste volna az egész,
már ami a brandinget és a sales koncepciót illeti, hogy ez az új profil,
ami odaát már vagy 4-5 éve megy és mire itt befut, ott már lecserélték. Már megint.
Mint pozitív példa itt van ez: a Fortepan kiváló, de ne feledjük, hogy van egy olyan is, hogy europeana.eu.
Vagy az, hogy Vienna Würstelstand (tehát Bécs) és az artkartell.hu - Gyros in the pocket (Budapest),
pedig csak úgy hangzik, mégsincs semmi összefüggés. Nem úgy, mint a Künstlerhaus, Wien (1868),
illetve a budapesti Fészek Klub (1901), de a különbség máig érződik.
A kezdeményezések minden esetre kicsiben és nagyobbacskában is, ha működnek, nem tudnak nem-működni,
viszont amikor úgy vannak kierőszakolva a köz-eszköz-használat porondjára, hogy eleve lerí a torzság,
a többszörös (országhatárokon át) történt beletorzulás a tükrözésbe, akkor ott van miért felszólalni úgy,
hogy emberek, elég volt!
Ugyanez a "+" vagy "Plus" jelzőszerűség odabiggyesztése a galériákhoz, szintén nem újdonság,
kezdődött a Suzukival,
a Swift után jött a WagonR+, innen odaáig, hogy 20 évvel később be van jelentve a következő:
CSOK PLUSZ 3%-os hitel, ami 2024. január 24-én vagy mikor lépett érvénybe,
és ellenben egy bécsi vagy ravennai vagy malmöi galériával, itt ez azt a konnotációt hordozza,
ez a plusszozás (plusz adag, még egy kupon, ingyen kaparós sorsjegy vagy parkolóhely),
hogy valamit kapnak még ráadásképpen, ingyen. Nem pedig azt, hogy a főintézmény mellett
létrejött egy másik kiállítótér, tehát egy az van, hogy fiókintézmény hirdeti magát a +1 fő hangulatában.
A szintagma itt tehát hálátlan azok szempontjából, akik azt hiszik, valami nagyot mondtak.
Olyan bizarr, mint John Travolta a Ludwig Múzeumban.
De az is lehetséges, hogy 10-12 év múlva eljut oda a magyarországi közeg is, hogy termékek,
konkrétan divatmárkák és élelmiszerek legyenek egyes múzeumokkal hirdetve, mi több,
ezek ebbéli saját márkákat hoznak létre. Nem kis mértékben döcögve ugyanakkor amögött,
hogy hiába van ez már Ausztriában is így (mindjárt a konkrétumokról bővebben), ha egyszer
eljutott a világ oda, hogy elvileg élelmiszert az élelmiszerüzletházban kellene venni,
és bútort a bútoráruházban, mégis egyre többen járnak enni a bútorközpontba például, mert olcsó.
Az a márka tehát, hogy IMPERIAL HONEY, ami mint oldalt megadott (https://www.imperialshop.at/) URL is egyből
a Kunsthistorisches Museum Wien honlapjának SHOP fiókjába továbbítja a böngészőmotort.
Azon belül is oda, ahol a fancy portéka megtalálható. Amellett hogy egy csomó Sissi-s cuccot akarnak rád sózni.
Vagy amikor WES ANDERSON UND JUMAN MALOUF BEI BRUEGEL, ezen az alapon hollywoodi sztárokkal / rendezőkkel
kokettál a világhírű (és színvonalú) múzeum, hogy blikfangosabbá váljon, újra meg újra. Ebben a fotósorozatban
amúgy is arról számol be a múzeum, hogy ez egy általános látogatás volt, lcsak lazán, pajtás.
Egy kifejezetten kifent és kidolgozott merchandise világába kalauzolás ez is? Ahol az árukapcsolás nyílt,
az ilyesféle média-előkelősködés az 50-es évekre vezethető vissza, és ahol a "birodalmi méz" egy olyan produktum,
ami rengeteg ellentmondást vet fel, elvégre az Osztrák-Magyar Monarchia (a maga félig felivilágosult abszolutizmusával)
nem csak ezen egy épületében (amibe azóta a már az 1850-es években tervezésnek indult,
végül 1871 és 1891 között fokozatosan megépült múzeum került, akkor ott Munkácy is kiállított) van kortárs élet,
úgy, hogy közben mégiscsak ízlésficamokról árulkodik az egész, mert a nagy tüntetőlegességbe,
a mindenféle valós vagy csak feltételezett elnyomás elleni nagy lázadásba belefeledkezve
egyúttal a múlt giccses vagy dúsgazdag királyi kellékei is megcsillannak a kerevetek feletti emlékfotókon,
hogy ugyanis arany áron vettél-e mézet vagy a Lisa Wedding Vienna cég szervezte-e meg az eskövődet,
méghozzá a volt palota-múzeumban és szervezőnek a japán BRIDEs SCENE céget vetted-e fel?
Esetleg a képeket az Ivory Rose Photography készíthette. Vagy Reza Maleki Photography, bár az túlzás volna?
HEIRATEN IM KHM, szól a felszólítás!
De nem csak itt, nyilván, ahol a múlt eleganciáján és túlköltekező, más európai házak fényűzésével vetekedő,
ebben a közjátékbna betegesen benne ragadt jelképvilággal van úgy, hogy rátelepszik és használja,
és miután az esküvői fotók elkészültek, lehet visszahúzni a kivágott farmert és a bukósisakos kiskutyával
az elülső bringakosárban oda lehet hajtani valami tüntetésre. Lehetőleg az urizálás vagy a sovinizmus ellen.
Ez egészen ijesztő tud lenni, ez a következetlenség. Ami közben úgy állít be ajtót berúgva forradalmában,
hogy ő most megjött téged felvilágosítani. Amikor egy nem is bécsi (mert ott ez nagyon kifutja most magát),
hanem budapesti utcaképben elsétál egy magas nő felemás cipőben és a honaljába csimpaszkodó szövetszütyője
nagy rikító betűkkel azt üzeni, hogy "Recycle or Die", az is olyan, hogy már megint valamivé válnak az aktivisták,
amit kezdetben nyilván az ellenségként jelöltek meg: durva kiszólás, dominálni vágyás, egyszavas jelmondatok,
fenyegetőzés (fordítva mit sem számít immár). Megjelennek a szélsőséges bolygóvédő body-centered női aktivista művészek.
Ennél van finomabb megközelítés, Latai Taumoepeau (+cikk)? pl.: a tba21.org jóvoltából két program: 
- Climate Crisis and Cultural Loss (2021–2024) March 23–October 13, 2024 Ocean Space, Venice
- Re-Stor(y)ing Oceania March 23–October 13, 2024 Ocean Space, Venice
Tehát az imperializált aranymasnis méz, ami olyan tégelyben van, mint a legdrágább kozmetikumok, kérdéseket vet fel.
Eseményekről. Hanem egy csomó más épületben. A múlt ebben az esetben nem hogy rómjain viháncolás folyik,
hanem olyan az egész, mintha egy rómában található, volt-római rabtartó (kereskedő) házban volnának
anti-rabszolgaság és emancipációs előadások, és az elvileg művelődési célokat szolgáló házban
láncra vert teremőrök és láncos hurkot nyakukon viselve vezetett pincérek járkálnának fel-alá,
ugyanis ismerve az osztrákokat, ők nem teljesen kifigurázásból csinálják a birodalmizást,
vagy azért, hogy profán és anachronisztikus ez az egész egyszerre legyen, vagy cinizmusból akár,
hogy úgy űznek a saját történelmükből gúnyt, hogy Ferenc Jóska mellszobrához okostelefont tartanak,
meg az ókori szobrokra Covid-maszkot;
antik szobrokra, amiket a császárok úgy gyűjtöttek, ahogy az angolok és a franciák is, meg a németek
(a 18. és főleg 19. században, utóbbi elején múzeumokat töltve fel megőrzései célzattal elhurcolt holmikkal),
hanem az osztrákok perverzek és ezt azért csinálják, hogy Hugo Boss szintű bemutatót tartanak
a világ egyik legfontosabb művészeti múzeumában egy méz-bödön kollekciónak,
vagy a viennawurstelstand.com eseménytájékoztatón a rendszeres értesítésre jelentkezést a következő kíséri:

BECOME A WÜRSTEL!

Sign up to our newsletter & have the hottest stuff of the city sent straight to your inbox.

Ha már az Ich bin ein Berliner foglalt.
És a "wiener" más nyelven sem jelent többet, mint kuki, ezt pedig nem hirdethették meg, mert nem gender-normatív?
Vagy az Österreichisches Filmmueum Wien (Sammlung) raktárában pihen az is, hogy Alfred Kaiser "Kaiserschnitt"
(bővebb címén a következő: Kaiserschnitt - eine Operette, 1977, ez egy 102 perces dokumentumfilm)
ami császármetszést jelent, ami régebbi, mint az utalás, amin Ferenc József császár arca lástzik csak félig a képen,
(újra viccet csinálva saját történelmúkbül), a kifejezés a sectio caesarea ('caesari metszés') felszínes fordításából ered.
De ha ez egyszercsak plakát a bécs-belvárosi Hofburg oldalában egy villamosmegállóbeli bosner-bódé reklámjaként,
akkor az ott annyira belefér, mint az álláshirdetésbe belefogalmazni, hogy minden nem számára alkalmas az állás.
Végső soron itt a pillanatnyi érdek regnuma maga a divat.
Tehát ennyiből lehet majd divatügynöksége egy irodalmi múzeumnak (hogy fennmaradjon, és pénzt szerezzen),
és kozmetikai polcai a fotómúzeumnak, ahogy  BMW-nek is van művészeti gyűjteménye, vagy méz az óriásmúzeumban.
És ez az egész az, amire majd reflektáljon mindenki, ha évtizedek múlva utoléri egy-egy budapesti intézmény,
mintegy épp annyi késéssel, mint amennyire majd előtte járnak azok, akik addigra még durvábban csapongnak majd.
Tehát volt az, hogy itt elő van adva, hogy ők találták ki, miközben rendszerint csak átemelik kis-magyar-kontextudba mindazt,
amit, mint félig lerágott csontot 1-2 országgal odébb, Atlantisz felé, már levetett azsúrozásként tettek el a kamrába, archivba.
Ezen felül a hatások, ahogy át vannak véve nyugatról keletre (egy ezerszer tárgyalt epizód),
és az attitűd és hangnem, ami mögött mindig valami gyűlölet vagy félelem vacog, reszket:
nem több, mint önvédelem. Mert nem volt? Vagy az önvédelem mint identitás, mert egyszer lennie kell.
Mert a kritika és a támadás. Egy zárt körön belül? Egy magára minden ajtaját rázáró szakmában?
Mint egy Gottfried Helnwein vagy Hermann Nitsch rémálom, ami napközben is tart, egésznapos.
Der trunkene Silen (The drunken Silenu), Peter Paul Rubens festménye 1610-20-as évekből, annak világa!
Berlin-Alexanderplatz, teljesen, színesben.
Minden, mint valami karrier-muszáj (minimál stílusban persze) a századforduló során és a háborúk között feltört
csoportosulásokat hozza le a maga fogyasztói szintjére, mindenki valami Fauvism akar lenni vagy poszt-impresszor,
vagy Rudy Burckhardt and Friends vagy Warhol Factory, csak maiban, azaz teljesen cégimázs, teljesen corporate management lett.
Hightech nosztalgiák és a példaképek nyomában bukdácsolás valami steril és homogén fapofa maszkját viselve,
véletően polymer, kabuki hatású és porcelánra hajaz, de attól még mi? Realists? LAS Art Foundation?
A minimál nyilván annak tünete, hogy a többség túl van telítődve információval és már rosszul van,
de nem mondja ezt ki, akár kollektíve, hogy kiég náluk a corticalis, hanem izmusokon izmoznak
(mintha valami nehezen meghatározható entitásnak meg kellene felelni, valójában a szakmának),
a jelképeket, az átvitt értelmeket félreteszik, legalábbis kín-keservesen próbálnak egyszerűsíteni, rövidíteni,
és ez a hitszegés, mintha a Nagy Árvízet is rá lehetne fogni mentegetőzve valami felsőbbre, Szodomát és Gomorrát pláne,
valami ilyen vakhit van a fehér falakat mosolyogva bámuló, teljesen összezavarodott emberek környezetében.
Rogyásig rakott díj-checkpoint-mező és a dörgölőzés magasiskolája, mindez a szabad művészetek nevében?
Mint amikor Berlinben van 2522 könyvesbolt galéria, és akkor Budapesten lesz egy, és 1 év és sztárok!
Egyértelmű, hogy Berlinben, aminek sok szempontrendszerét a budapesti szakmai kistesó át akarja,
rengeteg olyan iniciatívát tud felmutatni, ahol a művészeti központi bizottságnak megfelelés nélkül is,
hiszik vagy sem, megy tovább minden és az együttműködések nem olyanok, mint a tévécsatornán szereplés,_
hogy a galéria vagy úzeum engedi-e és mérlegelniük kell még legaláb 600-szor, mire mondanak bármit is.
lásd.: artist-run initiatives in Berlin, Germany
Mint amikor Athénban van legalább tucatnyi művészek által üzemeltett galéria (no kurátor, no művtöri hablaty),
tehát igenis zajlik a közösségi munka és nincs semmilyen úgynevezett „Störfaktor” (zavaró tényező);
és akkor aki itt majd csinál egy ilyet, arra azt fogják mondani, hogy ez merész, nagyon újító.
(nem mintha Athénban nem létezne már vagy 20 éve ez a cucc! Vagy lett volna itt lerombolva már vagy 4 ilyen!)
... sötétebb vizekre evezve...
Ha most kijön a Kék Pelikán című film, és elkezdik másolni, akkor mindenki olyan filmeket fog csinálni,
mint Kovásznai 50 éve, csak most utolérte a dolgot az, hogy megint ugyanúgy öltöznek a divasvihákok,
mint akkor a sűrű szövésű határok mögé bezárt munka álltólagos hősei? A magyar nem tolvajnép...
inkább csak besúgásra hajlamos, lásd.:
Kirúgták a képzőművészeti egyetemről, mert az igazat mondta, később a barátai jelentettek Kovásznai Györgyről
című cikket, akkor is, ha nem ez a publicisztika csúcsa, kiderül ennyiből is, hogy most érik csak be a dolog?
Ha most az Akademie der bildenden Künste (azaz a Bécsi Képzőművészeti Egyetem) logója lerövidült,
és csak annyi, hogy "A ...", akkor nemsokára ez is zenzáció lesz Budapesten, hogy "K ..." vagy "MO...M...E"?
Mint amikor a budapesti Gólya vagy a Dürer azért mégsem a bécsi WUK, még ha van is community kitchen,
csak az osztrákoknak eleve nem kellett az, amit itt már visszasírnak a kommunizmus nevében hippinek állók,
nem mintha egyik nem zárta volna ki a másikat, még eredetiben: tehát a lobonc és az egyenruha, egymást.
Valami ilyen elcsavartság van abban is, ahogy a művészetpercepció és a kortársak katalogizálása zajlik,
egyenes úton oda tartva, hogy mint adat szerepelnek, az életrajzi kipipálások mentén,
és hogy az üzenőképességük honnan hova tart, azt polkorr okokból inkább nem érdemes firtatni... miért nem?
Mintha a művészet... mintha nem hatnának pszichés töréseik, csak a munkákat és a velük játszódást
elemzi a szakma, a HR és a kurátor ugyanazzá válnak, csak mást pontoznak,
és a hatások már nem eszmei feljebb hangolások és fellángolások, hanem olyan csomagolások,
amik máshol bejöttek. Ez alól vannak kivételek, mint Süveges Rita.
Legtöbb esetben a fáziskéséssel megérkezik valami, előadják, nagyot szól, nem eredeti,
de nem is hivatkozik az előzményre. És ez kissé deprimáló.
Ha itt még nem tudnak arról, hogy SPARK Art Fair Vienna (idén márc. 15-17.),

DEUTSCHER FOTOBUCHPREIS BEIM INTERNATIONALEN FESTIVAL FOTOGRAFISCHER BILDER
IN REGENSBURG

AUSSTELLUNG BIS 4. FEBRUAR 2024

vagy arról, hogy STAGE Bregenz (idén febr. 22-25.) például, akkor inincs is?
Vagy lesz SPARK Budapest és STAGE Budapest is, ha máshogy nem? Évek múlva?
Ha csak a 

tagjait összevetem az idei Esterhazy dij döntöseivel / nyerteseivel,
akkor ott egy Jieun Park és egy Trapp Dominika, messze nem ugyanaz,
bár utóbibnak honlapja erősíti azt, hogy magány, ahogy belépsz (https://trappdominika.hu/),
megjelenik az, hogy alone ? together, másnál  a hetero és a transz szerepel azonos relációkban,
és jön az, hogy önmagát kurálja a művészi cirkusz, még függetlenebb, még emancipáltabb
(mert hova fognak lázadni mások 10 év múlva, ha ti ennyire előre rohantok fejvesztve?),
amott meg a kutyáról macskán át a palántáig interakciókról leszokott idegbetegek,
akik szerint 10 év pamacsos házikedvencnek a saját otthonból templomot emelést követően
eljött az ideje, a vltás ideje, hogy most szegény a növényt babusgassa (mert olyan cuki),
mert a macska csak kikaparta a cserepes kankalint és ő ekkor csalódott, és mindenki így csalódik,
és az intimitásban is, ahogy súrolják vagy lökik egymást, a kovid megadta a kegylemdöfést,
azért ilyen tuskók, mert nem tudják, mi az érintés, a jó érintés,
és csak ők hiszik, hogy attól lazák, ha belekönyökölnek vagy rádőlnek a másikra, idegenbe is.
Hunter Schafer felölti Jules Vaughn szenvedését. Marine Vacth is, aki 10 évvel korábban Isabelle/Léa.
A megbotránkoztatni vágyó filmek ma már ingerküszöb alatt súrolnak, és a jelképekről lemondó,
az átvitt értelmeket már nem értő világban ezeket tapasztalva a tapasztalat helyett, a rettegés kóros lett,
és két vevő áll elő, az, aki fut a világ elől, mert a filmekbe belezavarodva ez a spontán reakció,
és az, aki adja a kemény ellenállást, és közben aláfekszik, mert megkívánta. A többiek nem nézik.
Hanem a háziállat mutatványokat. Süvegesnek levélben: "Sci-fi. A világ mára utolérte minden reklámmal,
nyamvadt macskás videóval és a világ túlfeléről házhoz szállítós, onnan egyből visszaküldős őrülettel."
Egyesek bevallják, hogy napi okostelefonozásuk 11 órát emészt fel. Mikor vannak analóg inerkacióban?
Csodálkoznak, hogy valami nem stimmel? Hogy nyűgösek, hogy bizonytalanok?
Hogy a párkapcsolatok folyton kisiklanak, bármilyen nemű is az illető? Mert az nem azért van.
A cyber-realistic click-bate hétköznapjaik persze attól még, mint a szakma, amiben vannak, önmaga börtöne.
Nem mintha azt olvasná itt, https://dasedith.at/, hogy DAS EDITH IS ON BREAK - NEW THINGS COMING SOON!
Hanem! Eljött az idő, hogy semmit nem lehet már semmire sem ráfogni, hanem magadat ne tagad már le 2 percenként.
Mások meg 20 éven át járnak egyetemre és csodálkoznak, hogy 1 dologhoz értenek.
A kolompok éles fémhangja után vonuló embergulyák látványa filmbe illő. Abban élnek ugyanis,
amiről továbbkapcsolnak úgy, hogy saját magukról nem tudnak tovább kapcsolni. >ciki<
- Rendezvous with Rama by Arthur C. Clarke?
- Harrow by Joy Williams?
- American Gods by Neil Gaiman?
Egy dilemma podcast? Egy kaomoji állásinterjú? Vagy éppen az afro punk mozgalom hozza házhoz szegecseit?
Vagy amikor a faroutmagazin.co.uk-ról
a laikus rasszizmusra rátámadnak olyan cikkek, mint ez: National Wake: the multi-racial South African punk band that defied apartheid.
Esetleg, hogy palotákban, múzeumokban Budapesten restaurátorként dolgozó szakmunkás punk lányokkal milyen este hemperegni?
Vagy hogy mit tesz az, aki a konyhában dolgozik, és ha már vásznat kapott, de a festékkel gond van, mégis hogyan improvizál az ilyen?
Netán az, amikor a zenekar bent van a műteremben, mert egyszerre lett itt próbaterem és műterem, minden egymás hegyén-hátán?
A műértő legyint, mit neki a Wissensbilanz!
Inkább tömörülni kezdenek a műértők. Modern érzékenységeikbe lassan beleőrülve kollektíve - a valóságvesztés teljes,
és gyönyörű, mint egy mérges kígyó -, a túlreagálást tartják véleménynek. Ez már nem a Theophil Hansen év fináléja!
A véleményüket étrendjükkel fejezik ki olykor, legfőbb véleményüket a szexualitásukkal,
és amikor már csak ez van, akkor az általában egy civlizáció vége (elhúzódhat 100 évekig),
értelmiség nélkül, szónokok nélkül, nyelvhelyesség híján és csak-csak (maga) aláhangolva egy kontinenst.
Vissza a müncheni galériához, 1 a 100000000-ból, az esélyek jók.
Ott egy Ilit Azoulay és egy Horváth Gideon, formalin a transzformátorházban,
ott van Janina Roider és Pintér Gábor, és a trash kicsorbul a túlhangolt rocknroll-tól,
de vajon ezek tendenciák, ha keresünk 6000 hasonlatos munkával galériát találtat,
és nem-e a galériák gyártanak le trendeket (elfogadásukkal, nem-elfogadásukkal),
amin aztán bekaszíroznak, amíg a divat tart, és aki a következő dobáshoz alkalmazkodik,
az megint ott lehet a képzőművészeti csihuhun, csak hogy ez egy irodaház kerekeken,
és nem sok köze van a művészethez, ami így lehozta a legáltalánosabb fogyasztói szintre azt,
amibe Jean-Micheal Basquiat, Edie Sedgwick és mások kipurcantak. A közeg.
Nagy korpusz lett a nemzetközi egyhangúságnak megfelelés. A lapos design elmélet.
Tág távlatokban ez a design kapitalizmus és antropocén megőrülés kettőse, keveréke.
Akkor tehát Závorszky vagy Kirchmay? Mire jutottatok? Kell legyen? Akartok bármit is igazán?
Ugye a bricking is ilyen, hogy most Felsmann volt, vagy hogy volt? Kell, hogy voltja legyen?
Naomi Devil után miért piszkálják a Trócsait? És Szőke Lili munkáinak irányát? Pedig ok.
Szoktam ilyen vacsorákat rendezni, ahol megvitatjuk. Ha érdekel, majd egyszer szólok.