180th anniversary: Morte d'Arthur (poem) by Lord Alfred Tennyson / loose translated by Kristóf Erdődy, 2023 📜

Morte d'Arthur
by Lord Alfred Tennyson (1809–1892)

                                                                             Arthur Király halála
                                                                             Kernács Rebekának / fordította / Erdődy Kristóf (2023)

Midőn a csata zaja elgördült már naphosszat,
hegyek alatt a téli tenger hűs ölén bevégezve,
mígnem Arthur Király asztala, egymást követve
mind hősin elestek egyetlen egy urukért,
Arthur Királyért: ekkor hát, mivel sebe óriásira nyílt,
a Bátor Sir Bedivere felemelte őt,
Sir Bedivere, élő lovagok közül az utolsó,
egy kápolnához hordva őt, mely a mezőn ült,
oltárnyi törött táj a törött keresztből fakadt,
mely sötét ösvény végén állott a sivárság alatt.
Egy felől a tenger terült el, a másikon
nagy tükrű tó feküdt, s a Hold tajtékától tükrözött.

Mondá ekkor Arthur Király Sir Bedivere-nek:
„Jelen tettünk története véget vet a harcnak
legodaadóbb szövetséggé gyűlt híres lovagok ők
kikről a világ hírt adhat valaha. Oly álmot
álmodnak ők most–– kiket szerettem. Ezentúl,
soha már, bármely jövendő dicséret
színe előtt a lovagi erényeket elbeszélni ne,
bejárva-kelve Camelot kertjeit és roppant csarnokát,
soha úgy, mint azelőtt, már nem lehet.
Kihunyni most e társak oldalán, kik általam––
bár Merlin hite szerint visszatérek egyszer még
hogy uralkodni engedjék–– de engedd lenni, ami lenne,
ily mélyen lett halántékom a sisakon át felrepesztve,
hogy segély híján a reggel fénye bizton elkerül.
Ím hát fogd a kardom, mennyei Excalibur-t,
melynek üszkét büszkén hordám vala: emlékben őrzöm őt
régmúlt napok hajnalán, s delein egy nyárnak, egy kar
emelkedett ki a tóvíz kebleként
fehér selyembe burkolva, titokzatosan, gyönyörűn
tenyerében tartva a kardot–– s én sietve eveztem keresztül
hogy elvegyem és viseljem, mint jó király:
és, ahol csak énekelhet rólam majd az utókor
egyszer ez is tudva legyen, amit most neked mondok:
mert ne késlekedj immár, vedd Excalibur-t,
és hajítsd messze a vízközépre be:
figyeld, amit látni vélsz, és hírét hozd mindennek.”

Válaszol is neki a Bátor Sir Bedivere:
„Én dolgom nem lehet, Király Uram, téged elhagyni itt,
őrzés híján, egyedül és felhasított halántékoddal.
Sebzett embert apró kár is ledöntheti a lábáról.
Ám sietve most kérésednek téve eleget,
lesve, amit látok, hírét hozom annak.”

Így szólva, a törött szentély kövén lépdelt máris ő
ragyogó Hold alatt át a kopár sírok otthonán,
hol nagy emberek ősi csontjai hevertek,
régi lovagok, és felettük a tengerszél dalolt
élesen, hűvösen, a habok pelyhein. Lépdelt hát
kacskaringós ösvényeken, a sziklaszirt széléig,
hova a tóvíz csillámló széle ért.

Itt előhúzta a hatalmas Excalibur-t,
feje felett, magasan, mint a téli Hold,
megcsillant egy hosszú felhő szoknyája, tova szaladva
és élénken gyöngyözve fagytól keresztvasán:
midőn a markolat felett gyémánt fények táncoltak,
topázos kristály káprázatok és a jácint színei
mintha ékszer volna mind. Bámult is oly soká
hogy mindkét szeme belezavarodni tűnt, ahogy várt,
elidőzve még, az elme megbomlani nem kívánt
tettre készen itt: bár végül meggondolta ő magát
őrizni inkább Excalibur nagy titkát
itt tehát a csomóra kötött hullámok felett,
melyek a láp felett keményen fütyültek és szárazon.
Így lépdelt vissza iramlón a sebzett királyhoz.

Mondá is Arthur Király rögvest Sir Bedivere-nek:
„Tetted-e, amit küldetésül szántam neked ezelőtt?
Mit láttál ott, és miket hallottál?”

És válaszolt is egyből a Bátor Sir Bedivere:
„Hallám a nád ölén a ringó hullám gyászhangját,
és a vad vizek tapsát a medrekben.”

Mire Arthur Király válaszolt, gyengén és sápadtan:
„Elárultad önmagad és ékes nevedet,
nem vallva őszintén, mi kérve volt
inkább gyáván, nemes lovaghoz nem méltón:
most biztos hírét hozta eme mulasztás,
se hang, se kéz nem csendült a tó felett.
Szégyenteli tett, hogy ember hazudjék egyszerűt.
Ím mégis megbízlak ismét én, menj sietve most
mintha elsőször mennél, hogy dolgod tedd,
de kérem én, óvakodj, és beszámolni hamar visszatérj.”

Ment is Sir Bedivere, immár másodszor
által a gerincen, sietve a víz mellé,
számolva minden kavicsot, min lépni lehetett;
ám mikor markolat csillant ismét csodával,
mily megigéző és furmányos egész, ő felhorkant
kulcsra fogva két kezét, hogy sírni tudjon hangosan,

„És midőn tényleg eldobom a fénypengét,
mindenképp nagy érték, egy méltó tárgy,
mely eltűnhet vajon a föld örök színéről,
mely táplálta volna oly sok társam gyönyörét.
Mily jó lőn téve, ha mindez elvégezve lesz?
Mily kár, visszavonhatatlan? Nagy károk megidézve,
látva mégis, engedetlenség köti máris a törvény keretét.
Helyes hát követni szavait, ha király kéri
önmaga ellen való tett, kifizetődni képtelen?
A király beteg, nem tudva mit is cselekszik.
Mily emlék, vagy kegytárgy marad Uram után
az utókor elé tárva, csupáncsak végső sóhaj
és kétséget hordó hírverés? Ám ha a kard megmaradna,
nagy királyi kincstárak valamelyikében őrizve,
valaki még felmutathatná nagy hadak idején,
mondván: 'Arthur Király kardja, Excalibur,
a magányos tó őrének bűbájából világra kelt,
9 évig bűvölte ő, ülve a tófenék sötétjét
a közeli hegyek gyökereit, ahol a víz alámossa.'
Mondja hát valami vénember, az utókor
minden halandó előtt, figyelmet felkeltve.
Hogy sok becsület és sok hírnév veszett el.”

Így beszélt egymagában ő, bűntudatba burkolózva,
elrejtve Excalibur-t másodszor is,
és visszabaktatva a sebzett király elé, bár lassabban.

Fölharsan ekkor Arthur Király, véve hát szemügyre:
„Mit láttál, mondd, és miket hallottál?”

Felelt is egyből a Bátor Sir Bedivere:
„Hallám a vizet zubogni a kövek peremén,
és hosszú hullám zörgött a sás elején.”

Mire Arthur Király kiszólt, igen dühösen:
„Jaj, romlott és hálátlan, hűtlen,
lovaghoz nem méltó, áruló szív! Ki vagy hát?
Hódolattal feledni a haldokló királyt,
elárvulni lett életkedvvel szemében
mily akarat tör meg. Látom, amit vétettél,
mert mire most, utolsó a lovagjaim közül,
kiben minden egykor lovag egyesült,
nem árulnál el egy ékes fegyver kedvéért;
Hízó arany után vágyva, vagy mint egy lány
csak a láthatóba fektetve bizalma erejét.
Mégis, egy férfi tévedni tudhat kétszer is, ha kell,
s harmadszorra elnyeri magát, és erőt vesz:
de ha most is elvéted a küldetést,
Excalibur nevében ím felkelek és leváglak vele én.”

Felugrott ím Sir Bedivere és rohant már,
dombokon szökellve könnyed bukás nélkül is,
a tavi nád felett lendítve egy nagyot
erővel dobta el a pallóst ő. Mert nagy penge vala ez,
villámokat szórt a Holdfény szegélyén,
körbe villódzott újra s újra, szélvész kísérte íveit,
hasítva, mint üstökös az észak peremén,
láttatva, hol a mozgó szigetek téltől remegnek
éjjel is, és a rideg tengerek hangjaitól furcsán.
Így lobbant és veszett el a Mennyei Excalibur:
ám mielőtt merült volna, hagyva, egy kéz jött fel
fehér selyembe szőtt taglejtés, titokzatos, gyönyörű,
elkapva markolatánál a kardot, megragadva
háromszor is suhintva, majd elmerülve vele a víz mélyén.
Ment hát a megkönnyebbült a királyhoz.

Mondá ekkor Arthur Király, nehezen véve a levegőt:
„Látom most a szemedben, hogy megtörtént.
Mondd hát: most mit láttál vagy hallottál?”

És válaszra fogta egyből a Bátor Sir Bedivere:
„Király Uram, lehunytam szemeim, ékek nélkül
hogy vakság ne kísértsen, mi célt sosem ismerém,
vagy ismernék most, itt vagy máshol, míg elmúlok,
sem töltenék ki három halandó életet csak úgy,
oly hatalmas csoda volt, mit kegyed menesztett.
Ekkor két marokkal hajítottam el, így pörge tova,
ám hogy ismét lestem, akkor ím egy kart látok,
selyembe csomagoltan, titkos, csodálatos,
mely a markolatnál elkapá, forgatva meg azt
háromszor, majd berántva azt a víz alá.”

Válaszra méltatta Arthur Király, kapva levegő után:
„Végem közeleg, ideje eljött, hogy menjek már.
Vállaid feszítsd meg, hogy testem tudd hordani,
túlvilágra kísérj így, félek mégis attól most,
hogy sebem kifagyva, előbb halok meg annál én.”

Így mondá, a földről félig felülve most,
lassan, szenvedve, megkapaszkodva társában,
elmélyülten nézve vissza kéklő szemével
mintha festmény volna. Kit Sir Bedivere
csalatkozva megkönnyezett azonnal,
és bár beszélt volna, bár szavakat most nem tudott,
térdre ereszkedve félig, óvatosan,
és vállaira véve az elernyedő karjait,
felemelkedve vitte máris őt a sírok közé sebesen.

S midőn mennek így, Arthur Király révedni tűnt nagyokat,
mint ki rémálom után nyúl az ágyában
mikor a ház magja ürességtől tágas. Így sóhajt a Király
motyogva és mormolva a fülébe: „Gyorsan, gyorsan!
Későre jár, így érzem, és halnom menni kell.”
De aki vitte épp, sebesen indult meg a lejtőhelyeken,
leheletébe burkolózva, s látszott ott, ahogy iramlott
embernél hatalmasabban a fagyott dombokon.
Öblös hang zubogott mögötte és sikoly nyögött
fel előbb. Önös tételek űzték veszettül, mintha vesszőznék.
Durván koppant vértje a jeges barlangok körén
s puszta útvesztőikben, hogy mindkét irányból itt
a csupasz, fekete szikla ölelte őket, mint csodálva
előnyét lépdelt utolsót, a csúszós szirt visszhangjain
pattintott hang, fényes fegyverként bemélyedés a sarkakon––
és íme itt, valahára! a tengervizű tóvidék,
és a téli Hold remekelve felizzott felette.

Láták ekkor kiemelkedni és jő egy kopott bárka kunyhaja,
setét, mint egy szenes rongydarab, egytől egyig egyfajta,
alattuk megjelenni lőn, ereszkedve hozzá érkeztek így hát ők
látva a fedélköz összes furcsa veretét
fekete-palástún, fekete-tokozatban, mint egy álom–– mert így
ért eléjük a Három Királynő, arany koronáikban–– emelkedve innen
sikoly oly erős, hogy a csillagokig hatolt egészen,
és mintha egyetlen hang lett volna, aggasztóan
vészterhesen, mint a szélvész, ami kántál,
örök éj a senkiföldjén, ahol senki sem jár,
vagy járt előtte, mintsem az idők kezdetén.

Mormolva Arthur szólt. „Tégy a teknőbe engem be,”
És a bárkához odaértek ők. Ott a Három Királynő
kinyújtva feléjük kezeik, elemelve a Királyt, siránkoztak is.
Ám amaz, ki legmagasabb volt közöttük
és legmegnyerőbb, ölébe tette a haldokló fejét,
elengedve lecsukló kezét és törött teste ormait,
és nevén szólítva őt, panaszok között
keserű könnyeket ejtve szemöldökei közé
melyek borús vértől voltak dúsak: mert bár arca fehér volt
és immár színtelen, mint egy hervadó holdkaréj
egytartalmú keleti fénysugár frissességétől sújtva
és minden megbánása és hősi ingere cseppé alakult

Ott helyben; hol fény és fodros hajszál integet––
melytől homloka kelő Napként felserkent
mint kinek trónok énekelnek–– most porba hulltak,
vagy vonalaik rögösen csomósodtak lelógva,
keveredve királyi kínokkal, melyek ajkain hegedtek.
Úgy, mint ledőlt oszlop, hevert a Király;
nem úgy mint ama Arthur, ki fegyvert mártana fegyverbe,
sarkantyútól homlokig, kiszenvedő csillagtest,
áthatolva Camelot kövein, rohanva viadalra
a hölgyek szemei és a királyokéi előtt.

Hangosan zokogott fel ekkor Sir Bedivere:
„Jaj, Uram Arthur, hova menjek most?
Hová rejtsem arcom aranyát és szemeim tükreit?
Mert tudva ím, a régi idők vége eljött,
mikor minden reggel bátor tettre hívott sziporkázni,
és minden tettből bátor lovag lépett elő.
Oly idők nem járnak ezután, az ősi fények után
mely szent elődeink ajándékaként még értelmet sugallt.
Ám most a KEREKASZTAL egésze feloszlott
és én, az utolsó, társtalanul megyek tovább,
és a napok elsötétülnek körülöttem és az évek is,
új emberek között, furcsa emberek, más tudásúak.”

És haldoklón felelt Arthur a bárkából:
„A régi rend felbomlásával adj helyet az újnak,
mert Isten sokaság, mely élni kész,
hacsak egy jó tett is meg nem rontja a világot.
Engedj magadnak: mily remény van még irántam?
Leéltem, amit lehetett és amit tenni meg kellett
fogadjon karjába, ki engem elrendelt! ám így,
hogy nem látod arcom soha többé már
imádkozom a lelkedért. Több múlt imákon e világon
mint miről a világ álmodni mer. Ezért hát, szólj értem,
állj magasba felnyúlva naphosszat és éjeken.
Mert miért jobb az ember a gyapjas birkaállatnál
mely vaktában élt életét éli koponyába zártan,
ha mint emberek, Istenért nem kiáltanak szét imákat,
mintsem magukat és azokat dicsérve, akik barátaik volnának?
Mert így mindenesül e kerek világ egésze,
csak aranyláncra verve lifeg Isten bokáin.
Ím Isten veled! Hosszú utam kezdem meg
minek tanúja most épp––ha csakugyan érzem utamat––
(merthogy egész elmém aggályoktól van telítve)
míg elérem Avilion sziget völgyeit;
hol a vízesések nem dohognak, sem eső vagy hó nem ropog,
még szél sem süvít hangosan; de mélyfekvésű
vidékein, boldogan ring a szükség a réteken
és bársonyos meredélyeit a fénylő nyári tenger koronázza meg,
ahol sebeimből végre kigyógyíthatom magam.”

Így szólt ő, és a bárka meglódult máris
a parttól távolodva, mint dús keblű hattyúszárny
mely erős lendülettel halálon innen
síkot vált egy hűvös pihetoll pamlagán, az áradás
kitáguló hálóján. Sokáig állt Sir Bedivere
emlékei körforgásában időzve, míg a hajótest
csupán fekete pont volt a hajnal homlokán,
és a távol sodrán az emlék elalélt.
 

 

 

 

First draft written early 1834; published in Poems (1842); incorporated into the Idylls of the King (1870) as "The Passing of Arthur." This is the first of Tennyson's poems to be based on Sir Thomas Malory's Morte d'Arthur. - The Victorian Web / victorianweb.org

 

picture source: poetryfoundation.org