Elhunyt Tamás bácsi - törzsvendégei gyászolják, köztük Erdődy Kristóf - Wichmann Tamás 1948. február 4.- 2020. február 12.
Emlékek keringnek, karcos léptű képlékenység motoz a tudatban,
s felelevenedni megdermedve ágaskodik egy csodás összegzés!
Egy gitár, egy evező, egy mélyhűtő, fényképek a falon.
Ezek jutnak felszínre, ahogy bejárattól a mosdókig emlékben tapogatózol
egy ilyen kiemelkedő helyen: forum, agora, Budapest valódi szentélykörzete.
Wichmann kocsmája. A Szent Jupát elnevezés valahol útközben lekopott,
s egy jelképpé váló emberi életmű épületté nőtte ki magát, melybe érezni jártunk.
Az Aranycsapat tablóképe elöl és egy rally verseny évszáma hátul.
Elnehezülnek a léptek, megtorpansz, mint Wichmann nagy kutyái,
melyek egykor bödönből ittak sört az asztalok mentén. Tamás bácsi színész akart lenni?
Noha a konyha magával sodorta, tisztán feldereng a Werckmeister harmóniák egyik jelenete,
benne ővele, ahogy kifejező tekintete a monokróm távolba réved. Ezt Baján vették fel, igaz?
Ismét Budapest. Lent kocsma, fent lakosztály. Ott az emeleten írták a SZAMIZDAT-ot?
A kocsmában később megjelent a kvíz, rendszeres lett a versfelolvasás.
Tamás bácsi is énekel, pajzánkodik, máskor odahajol, beszélget.
Az állandó főzés, hogy fel lehetett hívni előtte,
keze járt, ő készült, rákérdezett mindenre,
egész este a konyhában ült, értünk élt,
minket hozott össze, közegmegtartás és értékmentés vezette,
nem csoda, hogy az utca elején már a legvégét vártuk látni,
a klasszikus kisház, amibe egy város története tömörül!
Akkor is, mikor már kialakult egy pólus,
Rákóczi felől a Szimpla, de túlfélen még az igazi Budapest,
közte semmi és senki, csak a táncház, ami immár elköltözött,
és az ortodoxia íves utcarészletével szemben egy romos,
de gyönyörű életképpel, Brassai albumba illő múlt,
dirib-darabokba zsúfolt emlékhalmazok.
Most pedig megállsz egy mély levegőre. És megsiratod az egészet.
Felújított házak közt a pizzázóvá avanzsált lelki templomot,
amiben vadidegen emberek egy szétvert és kinyalt térben vezekelnek,
látod, benned így és róluk másképp lepereg, mi minden történt itt,
ellentétes érzelmek, így ahogy az emléktáblákon átsuhan tekinteted.
Annyiszor láttad, kívülről felmondod őket bármikor,
miközben belédkarolnak a belvárosi majomház részegei,
akik pizzázni jöttek, a rántott húsnak hűlt helye,
csak újságcikkak viharzanak trendkövető algoritmusokként,
mint mikor be lett jelentve, hogy a kocsma nemsokára bezár,
és ezrével lepték el az egyterű földszintet a koca-wichmannozók,
dühöngve-dülöngélve, rángatva és követelve hogy "Schniztel! Schniztel!"
Vagy még azt sem. A most szárnyra kapó újságcikkek netán országos háziasszonyi hullámot,
pletykahálózati ál-receptek egész sorát indítják el, az ilyen konyhakultúra reform, mint a kuruzslás!
Mert hát a sörhab volt a panírban, de ez nem így volt. Egész más volt a titka! És nem mondom el.
Lássuk... Van helyette pizza. Mintha abból épp nem lenne elég szerte a Duna volt árterében.
Eltűnik a háztáji gasztronómiánk, ha átléped a körútat a folyó felé menet? Jön a pucc meg a procc?
Az a magyaros, ahogy a látogatók elképzelik, vagy az, ami díjat nyer, az újragondolt.
Maroknyi kis intézmény állja az idők szavát, de hát a fiatal nappal nem eszik nehezet,
este meg olyat, amit a pénzüket szóró hétvégi iszákok... bankók röpülnek,
mint mikor csirkét kopasztasz és pihéket prüszköl az egész udvar. Máskor bankkártyák villognak ezerszám!
Prágában, ha közelebb csak Ausztriában receptekkel, berendezéssel átveszik a legendás helyeket.
Nem szűnik meg, a jogállam része az utca szintű hagyománytisztelet. Die Bunte Kuh, kocsma Bécsben,
ugyanúgy csináltak csilit, van húsleves, és talán valami rántott hús is, ez a hely kivétel, ő is bezár, mondja,
ahogy mint Tamás bácsival és csaposaival Pistivel és Mátéval Pesten, velük is erről van szó... elmúlt.
Kivájva, kigyomlálva, kifúrva
vagyunk
akik voltunk
akik ezt a negyedet elindították,
felépítették azzal, hogy bulikat csináltunk,
másutt meg fizettünk, lakásnyi összegeket hagyva a kasszában,
és most a teremtés tékozlásba hervad.
Pedig ez a helyszín elengedhetetlen, mégis kicsúszott nyomtalan.
Wichmann kocsmája.
Elemi és budapesti, lokálpatrióta és befogadó, kell mert hozzánk tartozik,
beleszoktunk és hozzáidomultunk,
valóságos és emberi léptékű helytörténet,
identitás gyanánt mérföldkő,
mint Bősze Ádám zeneboltja,
mint a Sóos fotókereskedés,
mint az Amicus antikvárium,
mint Velvart kerékpárboltja, ami lassan 100 éves,
mint az Üllői úti Madrigál Café hangulata,
mint a Rudas gyógyfürdő gőzkamrájának hideg vízes vödör-rítusa,
a Pajtás Önkiszolgáló Étterem eldugva Budán,
és a Mátra Borozó étkei Gábor Abendschein keze alól,
mint a 90-es derekán még létező Kétballábas nevű foci kocsma,
mint a Csendes étterem, amikor még lóversenyfétis övezte,
mint a Kívánság Vendéglő szintén futball tablókkal falain,
és a New Art butik,
a Café Zsivágó házi répatortája,
a Golgota tér YUK-legendái,
mint a Rákóczi Pékség,
a Tabán Teázó,
a Gödör Klub,
a városligeti Waggon büfé
közelében a Petőfi Csarnokbeli Depeche Mode táncházak ideje,
mint a Jégbüfé kirakatában a buszmegálló felé kanalazó civilek,
vagy a Baross u. 43. alatt tartott házbulik híre,
mint a taxisokkal teli Dandár fürdő,
a Turiszt Büfé (1982) hop-on hop-off előtt,
a Városház Snack Büfé ablakba feltett székei,
a korszakalkotó Gizi-farmer,
a Veres Pálné és Irányi sarkán az igazi olasz fagyizó,
a Közgáz pince és a Süss fel Nap! mulató,
a Sommer Cukrászda flódnija,
a hajdani állva pizzázó a Moszkva téren,
a Grinzingi Borozó,
a Villány-Siklósi, meg ahogy ma kinéz,
még inkább mint a Bambi vagy a Mátra Borozó,
netán a horizonton szinte túl a Pléhcsárda intézménye.
Már ha ez mond neked bármit.
Wichmann kocsmája,
az emelet, ahol lakott,
a tetőterasz,
ez az egész hely több volt, mint művelődési ház,
több mint szalon, klub, közösségi tér - fogalmak nélkül működött.
Egy észjárást tükrözött, mindenben ott munkált az aprólékos realizmus,
ahogy Wichmann a játszóteret megvédte a beépítéstől,
ahogy nem engedett a házára ráépíteni, mikor beindult az ipari újépítésűzés,
ahogy folyton megvádolták és lehúzatták vele a rólót,
de egy fairplay-re érdemes ember ettől meg nem inog,
főleg az nem, aki elsőként maradt nyitva ezelőtt jó 33 évvel
egy olyan környéken, ahol a lakosság hiánya és a szétszórt foghíjtelkek
még csak sejteni sem engedték a visító tömegturizmust,
igazából veszélyes volt kicsit a sok sikátor... sötét, zegzugos, bolond.
Van, aki egyidős ezzel a hellyel.
Van, aki itt nőtt fel.
Van, aki kezdettől az utolsó estéig ide járt és máshova alig.
VII. kerület Kazinczy utca 55.
állok előtte és tudom,
így múlik majd el egész Budapest,
véget értek a 80-as évek.
Erdődy Kristóf, 2020.02.13.
A kedves érdeklődőknek ajánljuk továbbá a következő cikket:
https://24.hu/poszt-itt/2020/02/15/gyarmati-andrea-wichmann-tamas-gyasz/