Laudatory writing about Kristóf Erdődy by journalist Dániel Bodnár / 2014.02.12. 📣
Erdődy Kristóf: Halál glóriával
Előszó
Erdődy Kristóf Halál glóriával és Fogom kezed, vágjunk bele című (egyszerre kiadott), sokműfajú – elbeszélés, tárca, vers, esszé, humoreszk, műfordítás – kötetei egy olyan világot mutatnak be, amelyben szinte totális az emberi kapcsolatok elsekélyesedése, a lelki-szellemi nihil, az önmagunkkal és a világgal szembeni felelősség elutasítása. Amikor uralkodóvá válik a pillanatnyi örömöknek élés, amikor már semmi nincs, ami lelkesítené az embert, mindent meghatároz az önérdek, a matéria hajszolása. Az olvasó szinte megrémül: hogyan szemlélheti egy fiatalember ennyire illúziótlanul a körülötte zajló folyamatokat? Körülnézve azonban világunkban, ha nyitott szemmel járunk és figyelünk, magunk is beláthatjuk: nem a szerző hitehagyott, reménytelen és kiábrándult, hanem korunk uralkodó embertípusára jellemző a hitehagyottság, a reménytelenség és a kiábrándultság. Amikor már észre sem vesszük, hogy egy minden eddiginél ravaszabb manipuláció – „digitális Holokauszt” – áldozatai vagyunk, önként vetkőzzük le méltóságunkat, anélkül, hogy tudatában lennénk ennek. Elég belehallgatni, vagy belenézni a kereskedelmi tévék és rádiók szórakoztató műsoraiba, beleolvasni a bulvárlapokba, hogy belássuk, mennyire így van ez. Erdődy találóan fogalmazza meg: materiális misztérium az, amiben élünk: „Az emberek rá lettek nevelve az ártatlan ártalmasságra, hogy ne vegyék észre, hogy mi zajlik, hogy mit zajlatnak bennük egyesek, és hogy mi van rájuk kényszerítve, amin keresztül már egymást bántalmazzák, ártatlanul” –, de megfelelve a kor kívánalmainak, amely szabadságot hazudik, egyenlőséget és demokráciát, de amely minden eddiginél hatékonyabban hálózza be az embereket, az ún. politikai korrektség szellemében uniformizálja őket, előírja számukra, hogyan éljenek, mit gondolhatnak, érezhetnek, személyekről, dolgokról, eseményekről.
Erdődy Kristóf minden írásán átsüt az élményszerűség. Objektivitását azonban megtartja, érzelmileg és racionálisan is eltávolodik választott tárgyától. Benne él az eseményekben, tevékeny résztvevője a hatalmas bulizásoknak, de lelkileg-szellemileg csak félig – az alkotó író, az értelmező szemszögéből figyel, s jegyzetel, rögzít mindent, tollal, kamerával, fényképezőgéppel, mobiltelefonnal.
Erdődy Kristóf világlátása abszurd, ami harmonizál a valósággal. No kontroll című írásában a 12 éves gyerek megígéri, hogy leszokik a cigarettáról. Egy ilyen szituáció tíz-húsz évvel ezelőtt teljességgel elképzelhetetlen lett volna, ma már természetes. Az is, hogy ennyi idős gyerek a szülei előtt – vagy az ideiglenes apa és anya előtt, mert a felbomló családok miatt ma már nem ritka az sem, ha egy gyereknek öt-hat anyja és apja van, mire felnő – rágyújtson, s az is, hogy a felnőttek ezt a modern nevelés csúcspontjaként értékeljék. A gyereknek jogában áll mindenben döntenie, s a közvélemény(de)formáló erők azt sulykolják, hogy a gyerek mindig tudja, mi a jó neki. Ez a gyereknek tetszik, visszaél vele, a szülő pedig tehetetlen – csakúgy, mint a pedagógus –, ha bármelyikük fegyelmezni próbál, a gyermeki akaratot ésszerű korlátok közé szorítani, azonnal avíttnak, ősküveletnek nyilváníttatik. Erdődy írásai egy felbomló, atomjaira hulló társadalom tükörképei, amelyben az emberek ugyan természetesen beszélnek egymással, folyamatos szöveggyártás zajlik, de többnyire nem értik, vagy ami talán még rosszabb, félreértik egymást.
Erdődy visszanyúl az ősi toposzokhoz, figyelmeztet az örök értékekre, igazságokra. A világban tapasztalható káosznak, az értékrendek devalválódásának, anarchikus összekavarodásának legfőbb oka, hogy lelkileg ma sem vagyunk mások, mint az ősi időkben. Napjainkban sem sziklára építjük a házunkat: „… a tengerpartra építkezik az emberiség” (Monochrom megjegyzések).
Az állandó zaj, dübörgés, folytonos hangzavar, a világhálón való szinte korlátlan ismerkedései lehetőségek ellenére egyre többen érzik vigasztalanul magányosnak magukat, bár elönt bennünket a híranyag, egyre többet és többet kellene tudnunk, a valóságban átfolyik rajtunk ez az információ-rengeteg, képtelenek vagyunk rendszerezni a dolgokat, szinte nem értünk már semmit, s lassan elkorcsosulunk: „Fejünkből nem más marad, mint egy berobbantott napfénytető: ami alatt a ház üressége tátong” (Proletárok helyett robotárok).
A kapcsolatok felszínesek, nincs lelki elmélyültség, csak szexuális kielégülés, ha valamit szenvedélyesen keresünk, az a mesterséges szerek által előidézett bódultság állapota, a Szentháromság helyett anti-Szentháromság: „Szex, Drugs, rock’n roll, Agyfogyatkozás. És elélvezés” (Casanova, 2010).
A kötetet olvasva az is világossá válhat előttünk: a lényeget tekintve nem sok minden változott itt az elmúlt húsz esztendőben. A Bányából kelő árkászok című jegyzet szerint „És mindenki hazudni kényszerül – ez konszenzus lett. A törvények meg – jogtalanságot jogi nyelven megfogalmazni – olyan ikrek, melyek egymás vonásait oltják ki.”
A mai közép- és idősebb generáció, amely átélte a szocializmus évtizedeit, jól emlékszik még arra, hogy annak a rendszernek ez a két fogalom az alapvető jellemzői közé tartozott.
Hasonlóan jelenik meg ez a kérdés az Arcok arca, poéta című versben: „Mintha egy általuk bemocskolt templomban állnának, egy hajdani istenfélővel: úgy néznek rám. MERT hazudni olyan lett nekik, mint megnézni az emalit.”
Ami valóban változott az elmúlt évtizedekben, az a technika: az informatika fejlődése szédítő, korábban elképzelhetetlenül magas szintre jutott, a változásokat képtelenség már követni, de az emberi szívekben nincs változás. Márpedig ez lenne a lényeg, ettől fejlődhetne ki a valóban minőségi élet, lenne működőképes a társadalom. Nem csupán a vegetáció szintjén. Mivel azonban ezen a téren szinte semmi nem változik, az önös érdekek mindig, minden korban alapvetően meghatározzák az emberek egymáshoz, valamint a fennálló rendhez való viszonyát. Ami legelsősorban és mindenekfölött számít, az a materiális, anyagi javak elérése, ha szükséges, tisztátalan eszközökkel, majd azok ugyancsak bármi áron történt megtartása. Ebben a világban, amelyben a reklámok hazugságot hazugságra hirdetnek, egy soha nem létező virtuális világot tárnak az emberek elé, nagyon könnyű bedőlnünk a szirénhangoknak. „Minden srác álmodott már kocsikról, pénzről, nőkről és tiszteletről. Hogy így lesz majd szabad. Aztán van, aki ennek kedvéért bekerül a mocsokba. Ez is betagozódás, csak műfaját tekintve mocskosabb” (Drága ráncok).
Ebben a minden világok legjobbikának hazudott, a felszínen békésnek látszó korszakban állandó az ember fenyegetettsége. Egy több milliót érő, csillogó csodakocsival száguldozó, önmagát Forma 1-es pilótának képzelő aranyifjú majdnem elüti szerzőnket, miközben ő békésen, gondolataiba mélyedve sétál a járdán (30 méter gondolat). Biztonságban semmikor és sehol nem lehetünk – szerző kedvenc törzshelyén attól is függhet az élete, hogy a kigyúrt, börtönviselt törzsvendég elégedett-e azzal, ahogy rápillantott (Csak semmi agresszió). A szilveszteri bulin már nem ússza meg ép bőrrel, mivel egy ősmagyarkodó, csak vallását tekintve keresztény biológiai ösztönlény nem nézi ki belőle, hogy magyar, ezért szétveri a száját (Örök zöldellés).
Erdődynek vannak röviden megfogalmazott, pengeéles, a lényeget tökéletesen kifejező meglátásai. Panelkapcsolat című verse mindössze két sor is lehetne: „A szomszéd szobában horkol a halál. Egy kisfiú fél, hogy az apja agyonveri.”
A családok többsége ma már régóta nem a szeretet és a stabilitás szigete. Az apának az lenne a feladata, hogy védelmet nyújtson gyermekeinek, de napjainkban gyakran csak az erőszakot és a rettegést testesíti meg. Szociológiai kutatások is alátámasztják, hogy Magyarországon a gyerekek tíz százaléka hivatalosan is veszélyeztetett körülmények között él a családjában, terrorizálja őt az apja vagy az anyja, valamelyik kedvesnek mondott rokona, vagy az egymást sűrűn váltó, ideiglenes nevelőszülők egyike.
Szerző szívén viseli mindazok sorsát, akikkel kapcsolatba kerül. Kérdez, kutat, keresi a miérteket. A maga módján megpróbál segíteni: „A D.J. zenét tesz fel, én meg az embereknek a kérdéseket. Én jól érzem magam. Ők kevésbé. Látom bennük a sarlót. Aratom a lelküket. És ápolom.” A szenvedés nélküli világ elérését különféle csodaszerekkel hirdető hazugságokkal szemben alapkérdése: „Ki mondta, hogy megúszhatjátok úgy, hogy nincs fájdalom?” (Mélynyomó – Én).
Ma, amikor kivétel nélkül minden jövőkutató azt prognosztizálja, hogy az életkor egyre magasabb lesz a fejlett államokban, egyre többen fogják megérni a 100. életévüket, Erdődy, látva nemzedéke önpusztító életét, rezignáltan állapítja meg: „Amit összedrogozott a lány: a baba hallucinációja. Ezek korábban fognak meghalni” (Nincs pardon). Milyen szülő lesz a drog mámorában élőből? S milyen felnőtt az a gyerek, aki már az anyaméhben magába szívja a kábítószert? Ha folyamatosan roncsoljuk magunkat fizikailag, lelkileg és szellemileg, hogyan lesz ebből száz év?
Erdődy látja mindezt, s megteszi azt, amit a maga lehetőségei közt megtehet. A korszak szorgalmas krónikásaként gyűjtögeti történeteit, s elhelyezi azokat az irodalom Noé bárkáján, megőrizve egy talán szebb jövőnek. S nem hajlandó beletörődni abba, hogy csak az a valóság létezik, amit lát: „Mert a világ és közöttem egy a különbség, hogy a világ azt mondja: Miért ne? Én pedig ezt: Miért?” (Évek kérdése).
A Megáldott átkok című prózai költeményének címe csak látszólag ellentmondó jelentésű, valójában a két fogalom szorosan összetartozik, mint ahogy pl. a gyötrelmes gyönyörűség. A mindenkori írók, művészek felelősségére figyelmeztet, s arra keresi a választ, hogyan maradhatunk meg embernek? Egymásra utaltságunkat, a közösen viselt felelősségünket fogalmazza meg: „Én foglak a szakadék felett. Én nem tudom: engem ki fog. Néha nehéz felnézni. Máskor megáldott átkokra emlékeztet… Talán a szakadék aljáig ér az a sok kéz kezet ér, ez az emberoszlop.” Erről az emberoszlopról nem zuhanhatunk le, hiszen alulról felfelé építkezve kölcsönösen vigyázunk egymásra, ebben a gúlában mindenkinek megvan a maga egyedi felelőssége nem csupán önmagáért, hanem a másikért is.
A kötet egyik legszebb költeménye a Kenyérillat az égből című, amely a teremtés csodáját írja le, s ugyancsak közös sorsunkra figyelmeztet: „Mintha egy kenyérből lennénk letörve. Vagy legfeljebb három kenyérből. És meg van felezve és felezve és felezve. Olyan kicsik már a morzsák, amikbe lelkünk lett csorgatva, amibe felszívódott Isten szaftja, édes verejtéke. És végül az a három kenyér egyazon gabonából van. Tudom: én a kavics vagyok, ami a lisztbe keveredett. Az egybeesés.” E sorokat olvasva asszociálhatunk az egy Atyától, a Teremtőtől való közös származásunkra, s a Szentháromság – Atya, Fiú, Szentlélek – igazságára is.
A mozaikokból építkező kötet egységes egészet alkot. Művészi kordokumentum, egy, a világot különlegesen érzékeny lelkülettel figyelő ifjú poéta szemszögéből. Gyors jegyzetek című esszéjében Erdődy Kristóf azt írja: „A század nagy írójának nem kell lenned. A század nagy emlékezőjének viszont annál inkább.”
Az írói, költői pályáját éppen hogy elkezdő szerző rendelkezik azzal a talentummal, hogy egyszer majd mindkettő legyen.