Erdődy Kristóf: Dobai Péter (indulgentia) / 2025.10.05.
Erdődy Kristóf: Dobai Péter
Dobai Péter. Egy tengerész naplójegyzetei 1963‒1964.
Ez a kötet a sötét kabáttal és sötét sapkával, rajta, ráöntve,
mint akinek a tartásához ruhákat szabtak még valaha,
és amilyen ruhákat ma már nem szabnak Európában,
vagy alig, mert a világ túlfelén zakatoló gyárak teszik,
amit nem kellene.
Az a fekete ruha, ahogy egy körbejáró fotón mutatja nekem,
és ahogy a kézfogásából kiderül, hogy tengerjárt ember.
Egyszer találkoztunk úgy, hogy ebben a kabátban volt, télen, úgy rémlik.
Elöl áthajtható, nagy gombokkal, felhúzta nyakban, kilépve az utcára.
A többi esetben ing, betűrve, és zakó, bézs, drapp vagy szürke,
esetleg sötét kék : azur, indigo vagy navy, már nem egyértelmű.
Színek, amiket Michael Zeno Diemer festményei ünnepelnek csak igazán;
erre feleltem bőrkabátban, évszaktól függetlenül barna bakancsban.
Tavaszi és őszi találkozások voltak, Budapest belvárosában.
Néha nyarak, amiket feltüzelt egy-egy ilyen metamorf évszakok közé eső,
a beszámolókba torkolló találkozás, a történelmi lépték,
ami a szándékkal átadott történetek mögött rejlett,
egyúttal a személyes kérdések és fájdalmak módozatai.
A dolgok, amiket megosztott az asztaltársasággal,
ami mindig kezdett szétszéledni, ahogy a kevésbé érdeklődők,
vagy a szórakozni vágyók apró-cseprő örömöknek adták magukat,
és ilyenkor végül kettesben maradtunk, rendszerint.
Ilyenkor nyílt meg igazán, az apját emlegetve, egyenruhákat,
a felszabadító megszállást, az árvaházat, a bántó bánást,
vagy azt, hogy világgá menni mit jelent akkor,
ha a felismerés egyenesen merőleges arra, ami csak később jön,
a beismerés, hogy folyton valami elől valami elé igyekszünk.
Mintha ő mondta volna azt, hogy „nincs kiútja a megérkezésnek”, nemde?
Nem kis mértékben hatott arra, hogy megtanuljam tisztelni, az,
ahogy éjszakákat töltöttünk együtt poharazva, és amiket elregélt hozzá.
Hosszú éjszakák csupa kontemplatív anekdotával,
de klasszikus zene, magyar filmtörténet és rendszerek,
az egymást váltó, a megalázás technikájában jártas,
az egymástól átvett technikák birtokában skrupulust gyakorló
elfajzott rendszerek ismerete, és annak továbbadása volt fontos.
Lehet azt mondani, hogy valaki ne beszéljen erőszakról,
ha maga is erőszakos, volt... egy időben, amíg felismerte magát,
vagy ki nem nőtte avval a történelemmel együtt,
amit le kellett hámlania az egész emberiségnek,
(és úgy tűnik, még mindig fájdalmasan ezt a kort és hámot nyögi,
a kor utóvédjén, mint egy befalazásból szabadulás centinként).
Vajúdás, melynek tényezője, hogy pótolhatatlan épületek,
megismételhetetlen horderejű szónokok fellépése
és múzeumok tárgyainak sokasága látta kárát.
Ennek tehát utóvédjén bukkan fel Dobai Péter,
s én már csak a Rendszerváltás után ismerem meg,
jócskán azután.
Pasolini nyilván közös téma, ez elsőre is kiderül.
Pucchini, így nevez, noha érteni vélem,
hogy a politikai implikációk nem hozzám illőek.
Igen, provokált egy csomó mindenkit a környezetében,
igen, valóban voltak bajkeverő hajlamai, hogyne!
Magam is tettem be taxiba őt éppúgy,
ahogy Cserhalmi tette be vajon Latinovits Zoltánt?
Egy-egy átfűtött és átvitatkozott éjszaka után?
Szerintem mi mások voltunk, és annyi lehetőség sem adódott,
hogy rendesen megismerkedjünk, a futólagosság mögött mégis,
volt valami szakmai egyetértés. Jobban bele lehetett kóstolni
a környezetbe, amiből jött, ilyen szókimondó és kissé frivol éjszakákon,
erősen tudatosítva, hogy az a miliő meghatározó volt számára,
egy olyan környezet, ami a 60-as és talán 70-es években
még nem így nézett ki, mint az ezredforduló táján.
Az addigra már lecsúszott irodalmárok önpusztítása,
vagy a Pannónia Filmstúdióból a változások után kapukon
úgy kilépők délutáni sóhajai, nem is hajnalban, ittasan,
hogy hozz nekem egy stukkert, adok érte 3 kilót.
Egy ezredforduló, ami a számok bűvöletében számítógépezett,
és amelyik megelőlegezte, hogy a globalizáció meg fog történni,
legkésőbb 10 éven belül Magyarországon is.
Ebből akkoriban viszont még nem sok minden volt jelen,
a ratyikocsmák, a punk utcasarkok, a patinás (vagy koszos)
kávéházmaradványok és a Mátyás Pince környékén grasszáló,
rakparton kóricáló, a körúton túlra nemigen merészkedő turisták idején.
Az éjszaka, főleg éjfél után azonban nem volt ennyire naiv.
Dobaival keveredtünk éles helyzetekbe, felsőteste bírta,
ha az éjszakában belénk kötöttek, erősen fogta őket.
Ismét ott tartunk, hogy erőszakról ki beszélhet?
S ha már a Vámház körút környékén laktunk mind a ketten,
ott a Csendes Vendéglő tulajáról is azt szajkózták,
hogy nőgyalázó, lóversenyezik és sötét ügyei vannak.
Ilyen másokról is keringett akkor még, egy belterjes városban,
amikor a bárok még korán kezdtek füstülni belülről,
és későn értek haza egyesek a gyér vagy közkivilágítás nélküli,
és imitt-amott még a nosztalgikus neon-fényes Budapesten.
Voltak sokan, akik meg sem kísérelték a bizonytalan utat,
nehogy szembesülni kelljen a másnappal, velük rendszerint
a Múzeum Cukrászdában kötöttünk ki, kis tér, sok asztal,
sok zenész, sok pikírt vagy bohém alak.
A város, Budapest egy korszaka közepette,
amikor a Żubrówka és a Becherovka még csobogott a bárokban,
Stolichnaya is volt, és a csapról Zlatý Bažant került a korsókba,
valahogy ez mind kiszorult a piacról (nyilván nem véletlenül),
ahhoz képest, hogy mindenhol kapható volt, mint ma a Tubi 60.
Voltak még blues bárok, és nem kellett őket úgy visszahozni,
több évtized csönd után... vagy a verset mondó asztaltól felállók,
vagy a helyben modellt álló spicces nők és férfiak, mikor jókat hahotáztak,
záróra nélküli elnyújtott, több órássá terebélyesedő percekben,
félkész, vagy tán valamelyest el is készült portréjukat forgatva.
Miközben a háttérben az éjjeli virágárusok toppantak be,
elhessegetve olykor, máskor ágykalandoknak terítve meg
ellenérték fejében átvehető árujukkal:
főleg tulipán-, de olykor rózsaszirmokkal.
Ha valaki hencegni akart, megvette az egész csokrot! Éjjel 3-kor!
Majd vacsorát rendelt, akár aznap másodszorra! Mert ekkor ez még dukált!
Még a Klauzál téri (első) Ellátó kocsma is dolgoztatta a konyhát emígy,
éjfél után vörösboros vacsora élő jazz zenével, ez simán belefért akkor még.
De Péterrel mi rendszerint az 5. kerület ködös utcairól betoppanós helyeken,
valahol a Károlyi kert és a Veres Pálné utca környékén
kereszteztük az akkor még nagyon is valósághű idővonalakat,
lépteket, amik mint a taktus koppantak és klaffogtak óvárosszerte.
Grinzingi borozó, ott volt valamiféle margóra vetett origo,
és a Fővám tér környékén volt a semleges zóna. Hajnalok hajnala!
Tartottak ezek az éjszakák és közszereplői kitartóan konzumáltak.
Napokon át is, mintha Írországban volnánk, mentek a szeánszok.
Ebben és ekkor, azon a békebeli Budapesten akkoriban,
ami a két jelentős korszak közötti vákuumban kereste helyét a világban,
diktatúra után és diktatúra előtt, egy valóságos örömmámorban.
Magyarország még nem nézett ki úgy, mintha Roy Andersson egyik filmjéből,
leginkább a 2000-ben debütált Songs from the Second Floor egyes jelenetei közé,
annak helyi megfelelői közé tudhatna csak elkushadni:
azok a fránya mellékzöngékkel átvészelt helyzetek zsinórban,
és jobbításra váró hétköznapok, az abban megtűrt jelenetek kavalkádjába
egészen belesimulni, egyfajta kibekkelésbe, ami a magyar történelem refrénje?
Sokáig ment az eszmecsere.
Dobai aztán, mikor eljött az ő arra, én erre, vagy a taxival elhajtott intve egyet,
– azon a városi fényeket csorgató ablakon keresztül, ami keretet adott neki –
valójában még órákkal később, ott az éjszaka lakói között is foglalkoztatott.
Nem egyszer esett ez meg. Itália is közös téma volt, olykor.
Pasolini. A tenger. Az éjszaka. A szakmai bravúrok. Róma.
És a folyamatos keresés, ami a kihívásokkal sem elégedett.
Ducsa Ödi, erdélyi performer és szalagvideo-művész
egyik felvételén találkoztam vele először, azaz a könyvesboltokon
és az íróasztal vagy éjjeli szekrény lámpájának fénysugarán kívül,
egy ütött-kopott VHS felvételen, ahol egy-egy verse volt illusztrálva.
A Mephisto is, persze. De végső soron a filmes ismerősei,
akiket a zenei ismerőseimen keresztül sikerült megismernem,
és a kettő, mint lásd, Budapest milyen kicsi, még korokon át is,
átfedésben voltak. Lógni a 70-es és 80-as évek arcaival.
Aztán jött az 1971-es Archaikus torzó, egy másik lakásban.
Onnan a ház aljában feldolgozni az értesülést, kocsma.
És ekkor történt, hogy egymás mellé ültünk az Irányi utcában.
Dobai Péter számomra egy olyan érdekes találkozás volt,
ami Király Tamás, Kántor Péter, Wichmann Tamás, és mások mellett:
egy olyan korszakot és annak viszontagságos álláspontját adta át,
világlátott világtalanságát közvetítette,
aminek csoda, hogy olyan eredményei voltak, amik, nos,
nem csak a traumafeldolgozást célozták meg, hanem a folytatást is,
a felzárkózást, a nagy dobást, a bizonyítást, az utánpótlásnevelést.
Ljóð óskast!
Mondások, mint az, hogy a hajó nyomát keresi a tengeren, mérvadóak,
ott és akkor, amikor az öröklét-bárkák vonulása folytonos az örömök óráján.
A figyelemre méltó örökség kapcsán, és mint rendes hajósnak,
ím hát morzekódban küldöm üdvözletem egy távoli fedélzetre,
.- .... --- -.-- -.-.-- / -.- . -.. ...- . ... / .--. . - . .-. -.-.-- / .... .- .-.. .- ... / ...- .- --. -.-- --- -.- / .- / -.- --- --.. --- ... / -... . ... --.. . .-.. --. . - . ... . -.- . .-. - --..-- / .- / - --- .-. - . -. . .-.. -- .. / -... . ... --.. .- -- --- .-.. --- -.- . .-. - --..-- / . ... / .... --- --. -.-- / . --. -.-- . ... / .--- . .-.. . -. - --- ... / . .-.. -- . -. -.-- . .. -.. --..-- / -- . .-.. -.-- . -.- . - / -- . --. --- ... --.. - --- - - .- .-.. --..-- / --- .-. --.. . ... -... . / .- -.. - .- -.. .-.-.- / - .- .-.. .- -. / -- . --. --- ... --.. - .- -. .. / .. ... --..-- / .- .... --- --. -.-- / -- --- ... - / - --- .-. - . -. - .-.-.- / . --. / ...- . .-.. . -.. -.-.-- / .-.. --- -. --. / -- .- -.-- / -.-- --- ..- .-. / -... .. --. / .--- .. -... / -.. .-. .- .-- -.-.-- / ..-. .- .. .-. / .-- .. -. -.. ... / .- -. -.. / ..-. --- .-.. .-.. --- .-- .. -. --. / ... . .- ... -.-.--
Innen egy tengernyi távolból, az Atlanti történelem sarokkövéről,
a kalandkikötők egyik majd másfél ezer éves városából,
Reykjavikból köszöntve őt távoztakor,
csak egy üdvözlet marad, ajánlani Dobai Pétertől egy könyvet,
hősies alaktant, mely hangképekben formadús és érvei csattannak!
Kiadó: Nagyvilág Kiadó
Kiadás helye: Budapest
Kiadás éve: 2002
Kötés típusa: Ragasztott papírkötés
Oldalszám: 197 oldal
Méret: 21 cm x 14 cm
ISBN: 963-9175-24-2
Megjegyzés: A fekete-fehér fotókkal illusztrálva.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Az emlékezés kormányosa - interjú Dobai Péterrel
Nagy Borbála Réka, 2018 . 12 . 03.
XXIX. ÉVFOLYAM 2018. 16. (750.) SZÁM – AUGUSZTUS 25.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Dobai Péter
Szakmai önéletrajz
- augusztus 12-én születtem Budapesten. 1963-ban érettségiztem az Eötvös József Gimnáziumban, matematika szakos osztályban. Érettségi után három évig hajóztam a DETERT tengerjáró hajóin, a Földközi-, az Északi- és a Balti-tengeren. Hajókormányosi képesítéssel szereltem le. 1970-ben az ELTE Bölcsészettudományi karán olasz nyelv és irodalom, valamint filozófia és általános nyelvészet szakon tanári diplomát szereztem.
1970–1994-ig a MAFILM-nél dolgoztam mint rendezőasszisztens, később mint dramaturg és forgatókönyvíró (Hunnia Filmstúdió, Hétfői Műhely etc.).
Tagja vagyok a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Írók Egyesületének, a Magyar PEN Clubnak, a Magyar Film- és Tv-művészek Szövetségének, a Forgatókönyvírók Céhének, a Magyar Művészeti Akadémiának.
>>> DOBAI PÉTER KÖNYVBORÍTÓK
dia.hu
DÍJAK, KITÜNTETÉSEK:
Irodalmi alap nívódíja [1973]
József Attila-díj [1976]
Az év legjobb forgatókönyvének díja, Cannes [1981]
Cinema Narrativa díja, Agrigento [1982]
Balázs Béla-díj [1990]
A Magyar Köztársaság Babérkoszorús Költője [2000]
Alkotói Nagydíj (MAOE) [2001]
Ferencváros díszpolgára [2001]
A Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje [2004]
Kossuth-díj [2014]
A Nemzet Művésze [2014]
IRODALMI MŰVEI:
Kilovaglás egy őszi erődből (versek) [1973]
Csontmolnárok (regény) [1974]
Tartozó élet (regény) [1975]
Egy arc módosulásai (versek) [1976]
Játék a szobákkal (novellák) [1976]
1964 – Sziget (napló-regény) [1977]
Sakktábla két figurával (novellák) [1978]
Hanyatt (versek) [1978]
Lavina (regény) [1980]
Se szó, se törvény (irodalmi forgatókönyv) [1981]
Vadon (regény) [1982]
Háromszögtan (regény) [1983]
Archaikus torzó (tanulmányok, forgatókönyvek) [1983]
Buda-Duna-Pest (elbeszélés) [1983]
Az éden vermei (versek) [1985]
A birodalom ezredese (regény) [1985]
Ív (regény) [1988]
Lendkerék (regény) [1989]
Válogatott versek (versek) [1989]
Vitorlák emléke (versek) [1994]
Önmúltszázad (versek) [1997]
Párbaj, tükörben (novellák) [2000]
Versek egy elnémult klavírra (versek) [2002]
Angyali agresszió (esszék Pier Paolo Pasoliniról) [2002]
Ma könnyebb. Holnap messzebb (versek) [2003]
„Barth hadapród, becsületszavamra, visszatér a nyár!” (versek) [2006]
Emlékek jövőidőben (versek) [2008]
Latin lélegzet (versek) [2010]
Emlék az ember (versek) [2011]
Belvedere (versek) [2014]
FILMFORGATÓKÖNYVEIM:
Büntetőexpedíció [1971]
Radetzky-induló [1976]
Rosszemberek [1978]
Csontváry, a festő [1979]
A vadász [1980]
Mephisto [1980]
Redl ezredes [1983]
Hanussen [1984]
Der Verdacht (F. Dürrenmatt) [1985]
Budavár visszavívása: A.D.1686. [1986]
Eszmélet [1987]
(MTV, háromrészes sorozat József Attila életéről)
Kutyaszív (Bulgakov regényéből) [1988]
Rembrandt van Rijn (élete és munkássága) [1992]
Károly és Zita [1993]
Guantanamera [1995]
A fürdőorvos (Csáth Géza élete) [1996]
Magyar kereszt [2000]
Amrita Sher-Gil [2001]
Római álom [2002]
FILMRENDEZÉSEK:
Archaikus torzó (BBS – elkészültekor betiltva) [1970]
Együtthatók (Dokumentumokkal kiegészített játékfilm a magyar avantgarde és a hivatalos kultúrpolitika harcáról, benne portré Erdély Miklósról, Halász Péterről etc.; BBS – elkészültekor betiltva) [1973]
Anyám (MTV – elkészültekor betiltva) [1975]
Nagyvásárcsarnok (MTV) [1993]
Hazám a városban (lírai dokumentumfilm a régi és az új Ferencvárosról, Soós Péterrel) [2002]
Dobai Péter
versek
Alapkiadás: Parnasszus Könyvek, 2018
HAJNAL
ATTERSEE-SEEWALCHEN,
1987. szeptember 19.
Úton Marival
Ezüst és vas között virrad, riad
a víz, mélyálmú tükrét most érik el
az első sugarak.
De a távol-hegyek, a távol-fenyvesek,
a messze-csúcsok, a túlparti vérbükk-fasorok
bástyás, súlyos lombjai
még mindig az élő éjben, álomhatáron állnak,
alig ébredésben, látszatra nem is földi térben,
mintha lassított mozgóképen, filmen
vagy festményen látnám önkívületből visszatérő,
a horizonton-szétbontakozó, még révült körvonalaikat:
nehéz, fekete sziluettek,
e mai napra most születnek
s mintha máris megadnák magukat egy másik éjszakának.
Oly lassan kél fel kelet felől a fény,
mintha Isten félálma volna.
Most teljes az alpesi szélcsend.
A parthoz közel, szétszórtan, horgonyon:
alvó, halk hajók, mind mozdulatlan.
Fehér koporsók a vitorlások, árbocaik:
a víztükörről visszaverődő, visszatükröződő
keresztek, mintha volna most a tó egy régi hajótemető.
Fehér vásznaik a fedélzeten fekszenek,
összegöngyölve, ponyvák alatt, mint alvó aktok,
Csipkerózsika-testek…
Jó nem szólni most. Tékozlás lenne a megszólalás.
A magashegységi csendességé ez a hajnal.
Hallgatni, mint a tó. Mit is kezdhetni itt verssorokkal,
amikor az Attersee vize a hajnalodó parthoz
máris az alkonyt sodorja?
A TENGER MINDIG MESSZE VAN
„A tenger maga az ember.”
Ibsen
A tenger mindig messze van.
Végleg távol van s egyre távolodik végtelenje,
akkor is, ha csak emlékezed, ha már csak álmodod…
akkor is, ha egy magas szirtfokról bámulod,
hogy sugaras hullámlökéseinek súlyos sokasága
jön honnan s tart vissza hová – – –
A tenger mindig messze van… akkor is,
amikor hajóddal hajózod s vitorlád, árbocod ifjú még,
mint a szíved és nézed, egyre nézed
és nem látsz a láthatáron többé partokat,
csak tükrének kéklángú tüzét, örök futótüzet,
égszínek izzásában, lázas örvényforgásban – – –
Megállsz egy régi parton s nem tudod, ki vagy,
pedig nem tévedtél el… megérkeztél:
a tenger emléke vagy!
A TENGER VISSZANÉZ
„A tenger tesz azzá az emberré, aki lenni akarok.”
Valéry
Finta Évának
Hódító hullámok. Halálos hullámsorok.
Nézem a tengert.
Én is hullám vagyok. Vigyázok,
érzem: a végtelen víz visszanéz!
Nagy idők s befejezetlen terek.
Alázattal s emlékezően nézem,
midőn meghátrálnak mind a sodró,
örvénylő viharszél elől a megcsavart
lombkoronák és az utolsó sugaraktól
máglyalángba borul a kísértet-fasor – – –
Szemben a tengerrel senkisem magányos.
Világvárosok, megapoliszok sugárútjain,
boulevard-jain, lovasszobros közterein:
mindenki szálegyedül van, idegen.
Idegeiben, mint lövedék a fegyvercsőben:
az ütőszeg ütése, a pusztítás előtt még pihen…
aztán őrült röpte célt keres, célt talál.
Nagyságos tengerpartokon nincsen emlékem
a halálról, de távol a hősi hullámoktól, hirtelen
emlékem támad a privát nemlétről,
múlást szenvedett szerelmekről, másnemű testekről,
ó, nagy és szép vala mind!
Bátorság kell nevet merni adni a félelemnek.
Tenger a neve. Múltidő a neve. A másik ember a neve.
Tékozló ifjúság a neve. Munkásosztály a neve. Nincs neve.
Igen, a fájdalom időből van. Eljön az idő, el, amikor mindent
elfelejtek, el mezőket, velük lobogó virágok szálját, csokrát,
el erdőket, velük boldog volt ösvényeket,
el szerelmet, vele hűséget, el leányok nevetését
s velük el legendás lényük egészét,
el, igen, elfelejtem végre a halált is,
ezt a vesztő győztest, el a nemlétet:
a legutolsó impressziót – – –
De a tenger mindenre emlékeztet,
amikor nézi nézésemet
és végtelenje viszonozza mindazt, ami én vagyok,
mindazt, ami nem
és mindazt, ami a tenger: bennem.
forrás: parnasszus.hu