Poetry

Szemedben nincs vaku?

Fiatal fájdalmak. Szép szellemi jelenlétben

amiként kihasadnak szakadatlan szóváltások.
A mámoros áramvonalak küszöbén éber
viszonzatlanság. Kitekintése valahol máshol:

 

megrendítő összhatás. Itt az egymás köré hangolt
látomások sora a bőr repedéseiben cikáz.

Ujjpercek és szempillák közén felnyerít fakón

a képlékeny derű… így hatalmasodnak el viták?

 

Mindez ott, ahol elfogy türelem és együttérzés.

Hajtincs görbül lehelettől, villanva izgága vállak felett

táncban terebélyesedik, míg szemekben a petyhűdt lépték

tükörként láttat: a közösség egy érzés! Tálalt életjelek

mögül virradatként békét hirdetni a folytonosság:

 

ekkor beront közénk!

 

S vidámsággá hamisítva az egymásba belegondolt jövőképeket:

 

leomlik elénk minden bosszús félmondat

 

Lux orbis terrarorum

Hajnalban koromfoltú

A kihunyó lámpák ege,

Az utolsó ágakon

Épp száradva heged

S hull a lombkoronák

Utolsó édes zamatköhintése:

Az ifjúság.

 

Emlékekben továbbélni


Emlékekben továbbélni. Nem erre vágytok? Nem értem.
Ódon várfalak fonnyadt félelmeinek budai tövében,
hol idegenvezetők pillanatzarándokoknak hajbókolnak végtelen,
itt képzelem el lövésnyomokba húzódva, hogy nem testek mérete
és tömege alapján, de tudatokat kell jellé alakítani,
és úgy kilőni a világűrbe, bele kiszemelt lényekbe,
akik mit sem sejtenek arról, hogy inváziónk testetlen… de közeleg...

… lassan vonulunk akkor be, tudatalattijuk véglényvonalai mentén! Mi, a felséges felesleg!

Gyűjtsük hát a sereget, kik feladják a testüket? Vagy maradjunk? Egyre megy.

Ami bizonyos, a halhatatlanság őrület! Temetésre se ösztönözz, hiába!

Sem hamvasztás vagy ágbogas terek árnyékában leheletként szánkázva,
nekem nincs óhajom - darab kövek öntömege alatt érezni már, ha fény borít,
míg sötét arca elé ki nem fordít valaki csontot, emléktárgyakat száz számra,
melyek vissza már nem adják azt, ki odalent az elférgesült időtlenséghez hozzákopik.

Itt eszi most! az idő kontúrjait átugorva lelki taktusok közt: egy észjárás vagyok!

Tudatodat rágva meg: Nekem még az sem kell talán, miről régen álmodtam!
Hogy ha nem is magzásbölcsőbe, de gyöngyvér-gyökerek közé tegyenek,
s mire terebélyes törzzsé zsémbesedik köröttem a tölgyek termete, rárontva
rétegre az elhűlt harag, s a vaskos koszorúba font földben csontváz szendereg,
mint mikor szarkofágba fekve forogni képtelen a múlt embere! Egy fátum vagy?

Csak a vallani való vágyak lezárt múltja dédelget bennem erőszakot. Lételem?

Itt, a feketéllő városi homlokzatok mentén éltem, hágtam, számat járattam
szüntelen és hallgattam összekuporodva, ha elárultak – én kinek árthattam?,
míg ötletek vésődnek be szemrebbenés alatt, s ki meglestem mások ölét! Páratlan,
jártas, agresszív! Homlokon, ha lyukak tátongnak: így néztem az itteni sok házfalat,
s mögötte a repedt ablakokban komposztált egykedvű életek zömét!

Egy legenda része lettem – eltűnik most a fekete szétlőtt város egésze! Az életem!
Helyén málló magasztossággal a nosztalgia vési fel magát s a múlt felszárad,
(ahelyett, hogy hagynák a régi kajáldát, kibontják és retro néven visszateszik utángyártva)
míg szemekben a munkaerőhiány erővonalai mentén a tolongás rostokol, szinte ártatlan!,
s menetel a sok tükörkép. A sarkon teletömi magát ezer oktondi potyavendég
(olcsóság csalja tőrbe a hiszékenység új zarándokait, akik zabálni meg élvezni átjárnak)
s a sápadt kórok katonásan koszlott katatóniája zenebonába csap át! Sok képzelgő vájat van,

és dülöngélés a porondon.

… beszáradnak egymás közé a hétvégék és nincs ki újat tudna mondani – unom a féktelent!


Ha ezerszám is rámakadt csípőringás, a homokóra alakú tárgytalan: inkább elhevertem.
Leszek a passzív fél, s ő kiszolgált, „egyem meg?…"

Máskor másokat paskoltam. Láttam, ittam – az éjszakában álarcban, sisakban rohangásztam,
s megannyi részeg tudat és felhasadt szoknyavég köré karisoltam szikrázó pofont!
Feszítővassal, ököllel, üvöltéssel kergettem szét iszákokat, bűnözőket, és fáztam
ha vandálok verték vasakkal koponyám, míg el nem fáradtak, míg a többi elosont.

– aztán nevettem,

Mint a fekete város! Kerekded tölgyek apadássá tömörülve az emlékek itatóspapírján,
oxidált támpontok, s a megmásíthatatlan megtörténtek tovatűnő távlataiba révedve várom

csak várom,

hogy egy “nem számítottam rá jövő” ránk ébredjen, hüledező arcotokra, amiből úgy olvasok, ahogy.
Itt, ahol a falon át látom, mit műveltek szüntelen. Hogy én hős? Már ha vagyok.

 

Önlétébe tágul

Hol kezdjem. Rosszabbul is elsülhetett volna. Mint bombzápor, porló írmagvak?!
Velem Budapest tette, mágiázott. Sok okkult energiája táncra hívott s vívhattam
minden sarkon szellemi harcot. Ismertem az Alvilág kapuit, sönték, bárok, pirkadat!
Elbújni nem lehet odabent, tudhattam, mindenki mindenkire céloz. A többi kihallgat!
Csak ha magad is beletorzulsz, túlteszel mindenkin: erölködj, akarj, haladj,
küzdj, keress – de hiába! Jutalmad lagymatag: egy lucskos kéjodv hívó parancsa.

Kevés kellett, máris falnak dőlve füstöltem förtelmes szavakat! Bőrkabát, alaphang.
Megtanultam nyelveket, írtam könyveket, tanár voltam, áttörtem falakat
és rémüldöztem önmagam! Lefogni, elkülöníteni, az agyzseni egy átokmag!
S az agyvelőm hasad, akár az atommag? S a tudatom osztódik minden nap?
20 év az éjszakában, kiismerve a beszéd minden hajlatát: a hajnal vad,
utolsó leheletébe kapaszkodtam egyhamar, holott tétován és mindig egyagam.
Kidőlve a fény felé, hittem legalábbis, hogy az éjszaka jutalmaz s büntet a nappal.
Ébredni idegenre ezerszer: hogy más hová merítette tagjait, „nyaljad!‌”
míg a szerelem dárdájának hézagos és kemény hegye torkán akadt!   ???
Nem bírom tovább – adjad csak: fegyvert, formalint, féregjáratot! Íme, sarjad!
Szabadíts rám fekete lyukakat vagy lődd ki tudatom idegen fajokra! Csaljak,
hogy észrevegyetek? Mit tegyek, hogy ez a lét megkülönbözzön, halljam!
És mit tegyek, hogy lomha haladása e kornak, mely vesztegel szét?ne hulljon… ajaj!

Ismertem az Alvilág kapuit… lélek húrjaiból horgolt koszlott odvak kalandja!
Vaktában bevakolt vonaglás, vakcinák, vitamin. Hittérítők és hírszerők kalapban.
Mélyen a lélek, s a gyökereiket figyelő tájképek eközben: önlétük után kapkodtak!
Ezt messziről hallani, súrlódik sok tényező s mint a természet szavait tenyéren hordó alkat,
jártam nyomolvasni, nyomozni, menteni életeket a sötétségben – én, a “hallgatag”:

pitvar, kamra, vérerek!

Itt van, hagyjad, védtelen!

Nyitva, kaptak, képletek,

Pina, pénz kell, léphetek?

Míg a virágszirom kéjeleg, a gyökér csupa gyötrelem! Nesze. Portyázik sok tolvaj,
kik a megmásíthatatlanra hajtanak! Hol a végtelen gyűrűt vet: odaszoktatnak!

Kitörni innen, mert elfojtott fájdalom – a palack ürül, a tudat tömör űr.
De kiszállni olyan, mint a magadra hívott keszonkór – az agy megőrül,
s hozzá tényként állapítja meg, hogy a város, miben éltél, egy eltűnő etűd.
Azért nem tudok már inni, mert a hely fontosabb, mint maga a szesz!

                                                   Egy halánték alól mondom ezt, amin Tűz ül!

A kocsmák, a spontán dolgok bölcsői!
Naív helyek, ahol kitaláltuk a kultúránkat!
Ahol nem a turista üvöltözött, hanem ültünk, beszélgettünk!

Mindet bezárták.
Tereptárgyak hiánya – egyforma új házak mindenütt, videokamerák, fürkészek, dióda!
Nem lehet vasalt rácsos lökhárító a kocsidon, csak vadászengedéllyel. Mióta?
A sajtok, tejfölök ipari vegyszerízűek (tudom, aki éhezik, a műanyagot is megenné)...
... s a mazsolás krémtúró is olyan emlék lett, mint szex helyett normális randizás.
A fiatalok nem hordhatnak, amit akarnak, mert elkezdik tőle lenézni egymást,
mintha szabadság, egyéniség, minden, amit a reklám ígér épp ez megfélemlítené őket.
Az ivaros szaporodás veszélyeiből annyi lett, mint ahány ember: rövid motozásokra felajánlkoznak,
aztán semmi komoly (megint a szabadságra hivatkozva magányosak)!

A nők elhagytak, a hogy mást.
A tehetségem formátlan, fajidegen agyalás.
A képességeim gúzsba kötnek, értem szabályát:
Kiégtem.

S korlátaim ismerni képtelen: hajtok bele mindenbe esztelen!

Mint betűrt szövet, mit szégyell az ember, hová ásnád be magad? Köröskörül?
Csak a magasabb szférák hívószava és negédesen a felemelkedést űzve:
ezrek és milliók, kiknek fejébe látva egy villamosút éveken át tart – elsírom magam.
A körülöttem elidegenedő világ egyik mellékhatása.

Kerülni kezded az embereket. Ahogy a kihallgatószobát kerülöd. Ahogy egy divatvegán arca eltorzul
a Hentes bejárátánál, ahol az áll Főtt Húsok, Meleg Kolbász, de közben titkon nyel egyet, és azt gondolja
„egy jó véres hurka!” És ahogy előadja valaki, hogy a másik nem az ő esete, holott kívánja,

csak fél a kudarctól, a visszautasítástól.

A következő sarkon valaki lefitymálóan néz a semmiből, mert ma ez a divat.
Megfogom nyakát és elpattintom, mint egy kupakot – halkan kattan, szénsavszisszenés.
Ekkor dudál a kocsi, Jesszusom, álmodozom, s a kocsi belémhajt. És akkor mi van?
Többször ütöttek már el, mert bogaras vagyok, bolond, és immár tudom: eme alkat,
ez az anomália, error, én idegen: az emberek zömének ennyi: minden együtt vagy!?

Azt mondja barátom: Ha találsz is egy nőt, aki normális, és követ téged,
vagy lezülleszti a sokszínűség, amit kínálsz, vagy felemeled UFÓvá, ami amúgy vagy!

Olcsó ajándékként fogadom szavait, de közben tudom:

                             gondolataim már a tudatalatt fenéken... egészen a medrében kotornak.

 

 

Leesett a veddfel

Ezek aztán nem akarnak hazamenni.

_pulttámasztás és kötekedés. Közben nevetnek:

– Mikor kerültél a földre?

– Lehet, hogy fölkeltem?

– Kinőtted az ágaskodást, mert lőttek?

– Nevezd meg a gyámot és én mondok kalibert.

Így történt.

Összejött a szétszéledés. Az Uralkodó örül.

Tervezett visszavonulásból mégis teljes összeomlás lett.

És még Müller Péter mondja a Nők Lapja Psziché

2013 nyári számában (26. oldal), hogy:

„Ez a Világ csak akkor tud megváltozni, ha összetörik.”

 

Azt a háborút viszont ő nem fogja megélni.

 

Magyar Tanyavilág

                                                 „Szép gömbölyű fájdalom az ország közepében”

                                                      (Akkezdet Phiai – Budapesmód, részlet)

1.

Fás, keskeny földutakon egymással szemben álló kocsik,
benn ülve kétoldalt beszélnek egymáshoz emberek.
Titkok helyén rózsaszínűre kipingált női lábkörmök a sárban.
Fékhetetlen futónyövénnyel benőtt gémeskutak.
Szájpadláson csattogó ostyák vasárnap! Kockázat!
(És ahogy harangszóra már le vannak küldve egy-egy erős fröccsel,
a kezdetleges áhítatot dekásüvegekből fejekben kommerszvodkák marják:
májlövések ahelyett, hogy bárki lőné azon üdvöt, amire nem kell szavazni,
bár itt úgyis mindig inkább valaki ellen kell szavazni, mintsem valakire…
István-Koppány, Labanc-Kuruc, Fasiszta-Kommunista, Bal-Jobb…)

 

VÉGIGNÉZNI AZ UTCÁKON: MESSZIRE BE A SÍKSÁGON

 

Sokáig időző szerelvények – mintha kocogni mellettük gyorsabb
volna, mint jegyet váltani rájuk –, rekedt torokhangok visszhangozzák:
Mindig vigyázni a vágány mellett.
Féltucatszám a határba akácfák alá a verőfény elől kétkeréken
kijáró szakik, akik vonatot, vagy csak kopasz sínpárt néznek.
Nekik sem a Trainspotting jut eszükbe, noha abból is ki vannak vágva
ama élelmes képsorok, melyekről amúgy a film el van nevezve,
hogy ugyanis léteznek máig railway-geek-ek, akik CB-rádión, netán
walky-talky-n lekérdezik a központtól, hogy jól tudják-e az éppen
távcsövük lencséje túlfelén elhaladó óraműbéli mozdony és
tartozéka sorszámát – persze, hogy beteg az egész: unalomból fakad,
ami mindig az erőltetett jólét előfutára… EHHEZ KÉPEST NÁLUNK:
Megkeseredett arcok Pest felé nézve, mintha az a Civilizáció (helyi)
Mekkája volna, noha tömörített éretlenség… és önkéntes börtön.

„Mennek Pestre a feketék dolgozni, a déli bakók, a 424-esek”,
szól egy anya. Értetlenség. Ami elrobogó ablakon át tekint le a
töltések elején álló hársak alatti lábakelt vagy lábatlan asztalokon
kártyázó, beütéses, mintsem napszúrásos melósokra – nekik úgy
tűnik, szájuk a kupak, azt tekerik rá az üvegre (Baksa-Soós János
legalább nyíltan bevallotta, hogy ha nincsen éppen szalvétája,
a nyelvét használja)… de másnaposan
miért kapaszkodik napon megromlott joghurttal teli palackba egyikük?

                                    ÉS AKI EZEK KÖZÖTT UTAZIK IMMÁR INGYEN?

Elalvó öregemberek járműveken, néha felriadva és mellényzsebükben
keresve üres pénztárcájuk mellett a nyugdíj-folyósítás borítékját – ők is
majdnem lekésték a csatlakozást, mégis ott marad üléseikben némi húgyszag.
Nincsen senkijük, aki ügyeiket elintézné…

VÉGIGNÉZNI AZ UTCÁKON: MESSZIRE BE A SÍKSÁGON

Ahol állandóan egrecíroztatott gyerekek élnek, a lovat őznek nézik,
a szüleik meg a híradót, ami nem objektív. Az egyik baja ez: nem
mintha láttak volna mezőgazdasági területen élőben szabad állatot
a kalász-habban szökellve el-elmerülni, mintha fuldokolva – tudjuk,
mire hozzászoknának, hogy van ilyen: már egész másutt tanulják az
identitászavar fortélyait: kollégisták, csöcsmenzák napszámosai és rosszabb…
a szülők meg züllői értekezletek felett hajtanak fejet tunyán, mert a teambuilding
nekik is annyit tesz: minden harmadik férfi nem a saját gyerekét neveli,
minden második asszonynak fogalma sincsen arról, igazából mitől szép…
olyan, mint azon bal-liberálisok, akik olyanok, mint az ál-jobboldal, hogy el kell
nekik magyarázni, a történelem egy nagyon összetett és ellentmondásos
dolog, nem érdemes tehát egy nézőpontból szemlélni, hát még, ha ma
már legfőbb eszköze az egyszerűséggel, a leegyszerűsített tényekkel
összezavarni a még egyszerűbb, de koplaláskényszeres hétköznapokhoz
szokott embereket… ilyen a szépség és a józan ész is: viszonyítási alapnak
nem teszi meg egyetlen távoli utalás, a reflexió maga az önfelfedezés belső
késztetése.

VÉGIGNÉZNI AZ UTCÁKON: MESSZIRE BE A SÍKSÁGON

Nappal sorompók mögött hosszú, tömött sorokban kerékpárokra
félig feltett lábbal, üresbe tett bokákkal, térdekkel – ahogy az öregektől
látták, ahogy tanulták – és megsavanyodott fapofával váró kistérséglakók,
akiktől néhány kilométerre az állomásokon 2 percekre rágyújtani,
pöfékelni leugrál a peronra a sokaság: a csőcselékgyanús. Őket hozzák
amúgy a fővárosba dugig és zászlókkal, transzparensekkel megrakott
távolsági buszokkal, hogy csápoljanak egy keveset azért, hogy átérezzék
a honi nagyság kiváltságos, de be nem teljesíthető ígéret-halmazát.
Fasz-blöff az egész, mégis beszopják egy kiló kenyérért!

Itt, ahol akad olyan közösség is, ami még rokonsági alapon működik:
egymás mellett a magaslatok nélküli, néhol homokbuckákkal és
lankákkal felszórt, hintázó kiégett füvekkel borított, forgószelekkel
– amikben műanyagzacskók utaznak – egyengetett tájon át elhúzódó,
(azok számára, akik a Kisalföld felől Budapesten át az Alföldön
tartanak Délvidékre, egyetlen szintezett, laposnak tűnő országos térben):
családok birtokolnak kerítések nélküli 20 kilométeres egybefüggő földeket,
ahonnan kiszállnak olykor fatolvajokat nyakon csípni, és azok cserébe
állati tetemeket dobálnak be kertjeikbe, vagy házaik elé, máskor arra lesznek
figyelmesek, hogy amíg elmentek ebédelni, valakik a birkákból pusztán
a beszántott bőrt hagyták meg, és némi csontot, minden mást feldolgoztak
helyben…

VÉGIGNÉZNI AZ UTCÁKON: MESSZIRE BE A SÍKSÁGON

A vonaton valaki így érvel: „3-4 napig szoktam enni a füvet.” Erre egy
nő: „Apukámnak ettől kihullik a haja a focipálya mellett.” Megint a
férfi: „Ezt olvastam a városban.” Közben cigánylány nyugtatja fiúját
a remizre mutatva, mondván: „Az nem palota.” Arcukba vágott a kalocsai napfény?

Ennyi szörnyűséget, ennyi szörnyszülött széthúzást… és elsötétített elmét.

Még a kannabis-koszorús költők sem érvelnek ilyesmiről, mert betagozódnak
ama kánonba, ami öndiszkriminatív, akár a melegfelvonulás, melegolimpia,
vagy azon tény, hogy megerőszakolták azt, aki 5 mohito után széttette lábait…
iszik az Burn-t vodkával vagy pezsgőt vodkával, vagy vodkát vodkával,
ha a narancslevet már megunta: iszonyatos ipari gyermekalkoholizmus
elszabadulva, illetve női májak megduzzadva, akár fogamzásgátlótól
a még ki sem fejlődött mellek, amiket majd utálnak, mert hamar megnyúltak,
és míg Angliában a miniszterelnök személyesen próbálja meg felhívni a
figyelmet arra, hogy súlyos májkárosodást mutattak ki a 40 éves és fiatalabb
nőknél, nálunk a tipikus és megszokott tagadásból éléssel el van intézve az
ügy, senki sem veszi a fáradtságot, hogy a megfáradt leszedáltság véget
érjen, amikor a bulizás a leggyorsabb menekülési útvonal: amikor a
tömött diszkókban tömik a tiniket és arra még nem gondoltak soha,
hogy nemi betegség, sőt, 17-20 éves gyermeklányok azt hiszik, a gyógyszeres
védekezés annyit tesz: az ondó (egyáltalán!) nem jut be a testükbe…

2.

Többek között ezért vagyok stratégiai partnerkapcsolatban az itallal,
mert ez a kupleráj kiborít.
Pusztulat, posztindusztriális kilátástalanság,
mintsem romantikus idealizmussal magyarázható termékeny bomlás.
Hogy lassan megyünk, vagy senki sem. Gyalogos rendületlenség lettem,
amit rémülve szemlélnek ideges bambulók a tankolókból, amivé a
legtöbb elpuhult férfi vált? Csapra verve, azon nők számára, akik haszon
és érdek perspektívái miatt nem ismerik már a megértő és gyöngéd
princípiumokat. Mit nevelnek ők, ha nem előbb férfiakat?
(mintha olyan lenne magától…) Hallgat a sűrű, mély, hanyag, szövevényes
és elaltatott magyar tanyavilág, ami ránehezedik egy kultúrkör egészére.

VÉGIGNÉZNI AZ UTCÁKON: MESSZIRE BE A SÍKSÁGON

Egy mozdony hörög Ladánynál, eddig cipelt mindenünket, lecserélik,
ahogy mi is egymást. Szerelmesek vagytok? Én is mehetek?

A kiégett fűben – azt hisszük – nyakig gázolunk, holott kaszák suhognak
és a kocsmában is beszélnek már arabul. Arabok legyünk, vagy szabadok? –
tréfálkozom tudatos rezignáltsággal, noha két dolgot tudok ilyenkor is:
mindenki egyre magányosabb hátulról is és az árnyékomnak erekciója van…

Ritka, hideg, rossz idők járnak,
miközben egy ország – egy a sok közül – magán felejtette pózait, és közben
lerongyolódott a sárgaföldig. Álmodik a gyöngyről, cuppogófasírt kocsonyásan,
dohányinger szerteszét, nikotintól túlcsorduló csatornák, vénák, akár a kanális,
lerészegedett tobzódás, mint fesztivál, és beleőrülni a méltatlanságba, ami szénné aláz
és elidegenít. Hogy magad alatt vágott fa? Magyarul ez annyit tesz: GYÖKÉRTELENSÉG.

És mégis ivóvízzel húzzuk le a székletünket, panaszkodva folyton.
Néznek is ezen nagyokat más nemzetek, miközben ők kiszáradva, de csakazértis
összefognak. Szakadt háló-magyarság, behálózott öntudat, ellenségképgyártás
egymás közt, ha nincs külső veszély. Szakadt háló, szakad tovább a szélekig, míg középen
tágul a tompa setét: Magyar Tanyavilág, városokat elöntő homok, hasztalan szivárgás.

VÉGIGNÉZNI AZ UTCÁKON: MESSZIRE BE A SÍKSÁGON

 

 

Üdv az érettségi vizsgán (látom, mindenki nagyon izgul már)

Rémisztő gondolat, hogy az embert pofozzák, és tehetetlen.
A nyelvét külön temessék el, mert az még akkor is beszélni fog?

A vénlányok könnyen sírnak, ha van fehér ruha, áll még a templom,
de mindez nem kell senkinek, rajta kívül senkinek… mert hát hódítanak
az igazi nők? Legalábbis azok, akiket ma annak mondanak?

  • Sokat gyakoroltam én ezt a tükör előtt – szól az egyik unottan.

Alig 20 éves, mégis kifulladt. A végső várandósság számára nem a magzat
volt, vagy egy elnyújtott ölelés, hanem a kínlódás körforgása: reggel
leváltani önmagát, mondván: Nem hazudsz te énnekem? Mire a másik csak ennyit:
Telefonáltam.

Már csönget is valaki, újabb férfi tudja a lakcímet. Így futtatni önmagad.
Öntudatlanul, töltelékszavakkal és 2 kiló lyukkal az ágyékban. Rendbe hozni képtelenség –
ezt mindenki jól tudja, ezt mindenki magáról is jól tudja. Nem kell ehhez vizsgabizottság.
Hisz minden házba bejár az, kit ha nem ismerni: abból vágy fakad. 2 üveg csinzánó
vagy 1 napóleon konyak tegnap, ma pezsgő, martini bianco, bacardi minden mennyiségben,
netán moonlight koktélból néhány kivonat, és mindenkinek kiderül a másik élete.

Kiderül, a nyárnak mi lesz a vége.

Abortusz lesz szeminárium helyett.

 

Chernobyl az én bölcsőm

Anyám újabb és újabb műanyag dobozokkal áll elő.
Ahogyan ruhát vásárol.
Amiként az áruhoz viszonyul.
Minden adag, minden elvitel, minden rendelés:
beszerez, hozat, kap, jön.
Kiakadok, nem megy tovább.
Pontosan tudom, hogy ebbe mind belepusztulunk,
és az utolsó szarházi az utolsó csepp benzinnel
lebegve a tömeg felett ledob egy csokipapírt.
Mint hógolyóból lavina: mire leér, agyonnyom mindent.
Fentről nem is látszik, hogy a falu Pompeii, csak fagyásponttá
tömörítve a céltábla közepét. Azt a helyet, ahol az időben megrekedve állunk.

Nézem, ahogy Anyám fél, ha egy gyerek nyakba mászik.
Ahogy az átkelés úttesten rémülettel tölti el.
Ahogy egy ember meghunyászkodásában – noha látja a rendszert –
a sajnálat dominál, amit feléje projektál:
kár beléjük, ezt nem érti.
És a tengernyi műanyaggal körbebástyázott jövőkép?
Nincs rá receptje.


Ahogy Slavoj Žižek említi: Chernobyl-ra nem vagyunk felkészítve.
Sem szellemileg, sem genetikailag.
Már ha az egy könytár, és van sejtemlékezet (mondom én),
akkor abból nehezen kotorni elő valamit, ami jó lehet
a nukleáris holokausztra – még nem élte meg senki.
A Titanic-on a zenekar térdig vízben még játszott.
Mert azt mondták neki, hogy ez a hajó elsüllyesztehetetlen?
A narancslé meg tényleg 100%-os. Guárgumi, pangáziusz, plasztikpompa.
És visszanézek anyámra, aki izgul, szorong, siet, traktál.
A műanyagdobozokat nem érti, miért nem akarom.
Azt hiszi, tényleg ugyanazokba fogja tenni legközelebb, amit akar.
Tudjuk, hogy nem. Újabb doboz, és újabb – nem volt idő,
mindig ez a szlogen.
Nézem őt és tudom, ő a maga felkészültségével honnan is hívna elő
OLYAT, HOGY DDT, vagy EMISSZIÓS VESZÉLY vagy oxidációs retorzió???
Közelebb van az elmúlt 5000 vagy 50.000 évhez, mint születése óta a mához.
És ezért tisztelem.

Fél, hogy leesik a gyerek.
Nem akarja tudni, hogy Kína megfullad.
Hogy a hajléktalanok morzsákká hullnak szét,
amiket galambok csipegetnek fel márkás csikkek közül.
Hogy ezrek építenek hídakat, aluljárókat, palotákat és holt-tereket,
aszfaltozás, malterkanál, de a nevük soha nem lesz kint sehol.
Hogy a csapvízben milliók szívgyógyszere és bébitablettája kering.
(a férfiak is ezt isszák – egyáltalán nem csoda hogy ilyenek;
hormonbombák a borosták drótszőrös sejtései fölé retinacsapkodást terelnek)
Vagy hogy Chernobyl az én bölcsőm.
De ezt nem sokan mondhatják el magukról.

 

Az éneklő artéria

Az éneklő artéria (született 1886)

1908 után 107 évvel 42 év hallgatást

követően a zálogház alagsorában, az üvegben,

amibe egykor tették (noha túlnőtte) megszólalt:

 

Csontváz figyel fedőlappal,

   hónaljvérzés, szeplők fagyban,

manökenek, menő hajhab,

   nádszál szolgák mozdulatlan,

kifutókon kínzás hangja,

   páros pózok, kebelkarzat,

karmolt alkar kamaszt matat,

   valagodvak, szabadalmak,

szemcsés képen pucér arccal,

   zsiger béget, kéri, maradj,

fájó fémek, finom bajszak,

   málló ágyék, poshadt vajszag,

üres lakok, innen szaladj,

   tátott álmok, alvó halak,

sok iskola, üres szavak,

   szobáztatás, gyermek kacag,

játszi párzás, várjál, tapad,

   topánkádban kopár alak,

benyúlkálás, dilis szalad,

   nézni nincs mit, színezd, harapd,

óriásképek, leölt hadak,

   lányos nézés bedőlt arccal,

forró férgek fájó hangja,

   hódolattól pirult talpak,

szótlanság a néma zajban,

   vályogházban ölben alva,

 légző résből sírás sarjad,

   sértett támasz, tátott ajkak,

szélcsend-csíkok, izzó aljzat,

   bádoglápok, polcnyi szappan,

 farcsont vége kádból pattanj,

   kóboráram, szépség lantja,

 

kileheltek, így maradtam!

 

Ez volna a Ivarzás fenséges

                   délszaki vidéke? – kérdezte ekkor önmagától.

És ezt is: A többi némán figyel, nekik üres halmaz?

Bútorok közé zsúfolva, deszkák mögött, a 35 éves csöndben,

ami egyre csak sűrűsödött tovább, magára zárva, okvetlen folytatásaként

mindannak, amit úgy kell keresni, hogy már megtalált minket, és úgy kell

tagadni, hogy közben nincsen másik igazság. Egy artéria félálomban a

halhatatlanság felé, ami elnyeli, akár fiatal lányok szobája a csecsebecséket.

 

 

2019.07.03.

Reggel 7, a közértben beindul az alaphang.

Most nincs technikai szünet, odakint rakodnak.

A rádióban meglepetések sora duruzsol, s halottnak,

mint csókok csalóka csontcsörgése, a kanóc ma

elkonyul kissé a világ sorsa felett inogva.

 

Az idegek impulzusai zúgnak most, egy adat vagy,

míg 1 meg 2 bites agyak között takarózol margóddal,

és párhuzamos világok húznak el füled mellett agyatlan,

hol nincs írás, vagy Egyiptomban égig érnek a parazsak,

Ghandi agya géptestben él, és Hitler békét kötött az angollal.

A performativitás elmélete, K. Dick egyik regénye,

egy húr-elmélet, a Dyson-sphere vagy 70.000 megatonna atommag?

Bárcsak lenne egy univerzum, ahol a diákok tanulnak, és nem magolnak,

ahol nem fejpénzre megy ki a játék ( össznemzeti ígézetben naphosszat ),

ahol csak az megy egyetemre, aki szakemberré válik, és aki kallódhat,

pozitív diszkrimináció nélkül el van küldve  - - máshova menj, barmoljad! - - ,

határideje az élet adója, s nem a minden évben újra nyomtatott könyvtorlasz!

 

Ma a rádióban ebben a valóságban egy nő bemondja:

Bálnavadászat – Japán visszavonult a nemzetközi vízekről!

Mi a Greenpeace-nél az emberek agyát akarjuk átmosni.

Hogy meg ne hatódjak, várok még míg elül a történelmi tanóra!

Kiderül hamar, hogy a vadászlobbi politikai ereje, nyomásgyakorlás

a kormányra, és a vízekbe jutott atomhulladék az, ami valóban,

most már döntést csikart ki? A fukoshima-i fertőzés taglózza

le leginkább az ellenérveket, és ha sugárzó tonhal és tőkehal van tankolva

az emberi belekbe, érvel a riport alanya, van nekünk édesvízi halunk!, hajóra!

Nem vitás, az jut eszedbea nőről: Vajon te melyik lobbi vagy?

De ő folytatja, túl drága lett a Japán flotta fenntartása –

                                              ma ünnepelsz, ha bálna vagy!

 

 

Hideg fények bűvöletében

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de a zuhany alatt
már nem szeretnék arra gondolni, hogy aki tegnap
azt írta, hogy csalódásokkal teli megdöglést kíván,
az ma édesget üzenetekben olyan fű alatt zsarolásokkal,
hogy őneki ez, hogy nem válaszolok, nem esik jól, és a gyerekem
anyja, ha nem válaszolna, biztos az is rossz lenne nekem.
(Amúgy amaz fel sem veszi, szóval ez nem talált)
Meg megismerkedett Zsuzsival, „jártatok”, írja. És ebből
most mi derül ki? Melyik Zsuzsi, kezdjük ott? Mondott-e
valamit, vagy elindult a folyamat, hogy megtalálják
egymást elvágott érzelmeim vonalán, mint valami
hajtóvadászaton a kopók, de úgy, hogy összekoccan a fejük
és vonyítva csörtetnek tovább?

Egyeseknek jót tesz, ha szülnek, és kiszállnak az egész
férfiak és éjszaka életvitelből, mert egyszerűen ez egy
bizonyos kor fölött teljesen tönkreteszi a nőket: megőrülnek,
még mielőtt megbuggyannának túlkort megélve. Úgy őrülnek
meg, hogy be sem ismerik vagy észre sem veszik. Az ő kis
naiv valóságukban minden ugyanúgy megy, mint volt. Érettségi idején,
az első bunjee jumping után, stoppolva négy férfi kocsijába huppanva,
meg amikor elzarándokolt Camino-zni, önkéntesnek Ladakh-ba
vagy Ugandába, hogy ott 3-4 hét után egy olyan kisgyereket
hagyjon maga mögött, aki árva és megszerette őt, és máris jön a
következő, Susan Skóciából és Annamary Lengyelországból,
és a kisgyerek már vagy 50 lánnyal találkozott, aki megmenti,
így 4 hétre, aztán kilépnek, mennek haza jó érzésekkel a vakációból.

Ha szülnek, legalább van olyan is, hogy megszűnik a csőr-ricsaj?
Nem egy esetben segítettem így át a teljes összeomlás széléről nőket
a boldog házaséletbe. Mert, hát addig mindig bejött, átment a szűrőn,
ment tovább paliról palira ez a hadakozás és állandó gerjedelem
és fölösleges izgalom és menekülés. Aztán jöttem én, és mikor
az ajtóval együtt repülök be, akkor Zsuzsi, meg Ági, meg Éva,
meg a többiek jó gyorsan, alig néhány másodperc alatt átgondolják
és rájönnek, hogy ok Zsuzsi – mondja önmagának –, most már elég,
vagány voltál, nagy bulik, de most lépni kell. És végre egyszer úgy fut,
hogy komolyan is gondolja, mármint célja van a cselekvésnek, nem
csupán pótlás, meg unaloműzés. Előéletté válok szüntelen.

Mennyi család, mennyi helyes kisgyerek. Jó helyre tereltem Anyádat?

Úgy meghúznék most valamit, mint régen.
Vázányi bort, mert ez volt a legnagyobb edényük.
Laposüveget talán. Krigli búzát, hab nem kell.

De Isten és Anyám is megkért, hogy ne igyak. Lassú, és fokozatos.
A terelés utáni fáradalmak ráadása, hogy a leszokást már én is önmagamért teszem.
Más is leszokhat énrólam. Hideg fények bűvöletében: leválhat kegyesen.

 

 

Mottók mentén Budapesten

Nincs kiútja a megérkezésnek – öntudatra ébredéstől számított emlékezésben élni.

A bezárt tigris vadabb, mint a szabadon élő – esélytelenségben beigazolt előnyök.

A könnyek nem folynak visszafelé – jogtalanul elszakítva, akik önként vándorolnak el!

A szem meztelen, a pislogás öltöztet! – vonal alatt élő öreg alkotókhoz járni főzni, mosdatni!

Előtted is itt voltam, utánad is itt leszek – A mélypont ünnepélye: mikor minden,

amit felépítettetek, mikroszubkultúrák összekapcsolódva világszerte: azt eltüzeli az ipar,

s az underground klubjaitokba retardáltak, amatőrök kerülnek menedzsernek,

a stúdiók és próbatermek regulációk közé szorítva, kivéreztetve teljesen! Zenéiteket

divatmárkák emelik ki röpke reklámok erejéig, s új amerikai hősfilmekben csendül

fel ifjúságod némely himnusza, miután a jogutód elhunyt, vagy a szabadalom lejárt!

 

Siratom El Kazovskij-t!                                           S emlékszem üzenetváltásainkra!

Hiányolom Király Tamást!                                       Töpörödött testből figyel a messzeség!

Elhunyt több barát is! Nevét kimondani veszély. Éjnek közepén múlt el. Kiterített teste

özvegy után kiáltott, s túladagolásra hivatkozó híresztelést tagad a friss szerető, akit

kutyás emberek kergettek meg a városon át megtudni, hol van a maradék szajré: beülve

a lakásba a sötétben, várva a villanyt felkapcsoló felé megugró állatokkal, megfélemlíteni.

 

Szép kis Budapest a turista szemével, s nem is láthat mást, ha azért fizet, hogy sziklák közt

pálmakert és romvárosban üdülőövezeti maradéktalan szabadság járjon valutáért egyhamar!

 

Minden héten kedden ülök és 6 órán át okítom az utazókat, hogy mi ez a hely,

s hogy valójában nem is tudják hova jöttek! A jövő városai itt épültek száz éve, s most

emlékhely az egész, történelmi tabló és megrontott állomás, mely világok közt feszült

 

                                           Kelet / Nyugat határán. E táj, mely lelkünket rozsdázta.

 

Szalag

Elnézve a temetést óhatatlanul elgondolkodik az ember azon, hogy a többiek a halálra gondolnak-e melletted állva vagy csak alkalmazkodnak hozzá? Valójában kit is siratnak, ahogy egyet előre lehet, kell lépni a sorban a sír felé nem csak földet belehányni finom kézzel, de a generációs létrán is:

közelebb kerül hát a gödör?

Nekem bevillan, hogy Uma Thurman nem jött volna ki puffogva az Új-mexikói csávából elevenen eltemetve. Ez megint valami feminizmus blöff hollywood módra. Egyfajta halál után az átvészelt esztelenség önmagát ünnepelve sokadjára, ami unalmas. Nem kis mértékben öncélú és hatásvadász. Az élő ember megfullad, ha eltemetik.

Ahogy sétálok el a gratulációs részvétek után a főbejárat felé, feleszmélek. Néhány vékony tollvonású jegyzettel a bal csuklómon babrálok, amit a ceremónia közben karistoltam a pórusok közé. Végül ez is összeáll.

A haldoklót mi a középsík lakói becsomagoljuk, eltesszük. Az emlék utolsó stádiumának manifesztuma, amint egy 800.000-es befőttben alászáll elporladni. Isten oldaláról nézve pedig az utolsó lehelet egy masni, amit ő meghúz. A halál neki ajándék. A visszatérés elementáris adottság. Előbújik a visszatérő rég nem látott lélek s a meglepetés kicsomagoltatott.

Nocsak, hol jártál? - kérdezi az újjászületés várományosát.

Elbújtam – feleli az.

De mint a gyerekekkel a jó szülők, az Isten is így van velünk. Mindenki tudja, hogy senki sem bújt el, és mindenki tudja, ez így jó és hogy a végeredmény a kacagás, egy közös jó kis délután. A bújócska közben persze az is érdekes lehet, hogy ki milyen testbe bújik el az Isten elől? Hogy a gyerekek valóban megválasztják szüleiket? Hogy olyan nemű lesz, mint amelyik szülőnek szebb volt az éjszakája, mint ahogy Belső-Ázsiában több helyen is tartják? Vagy a szempillantásnyi, elbújtam, jöhetsz, jövök, hol vagy na hol vagy, ami nekünk évtizedek és egy leélt élet, az az Éden lencséjén át majd visszanézve tényleg csak egy kacsintás, egy kézfejek mögé zárt arc kukucskálva…

… így lessük, hogy tudjuk.

 

 

Az idő drapériái

A titokzatosság szépsége sehol. Elemészt a sötét...

Mint egy nagy kupac porcicába nyúlni, ami hajból, meg szöszből állt össze.

Amikor megpúposodik, amikor már gombóc, nem csak kígyózás a kanapé alatt.

Megfogni. Hozzáérni. A kezük így, érintésre talán nem is készen,

régen lemondva az együttes érzés összhatásáról: rákulcsol nyeglén a tiédre.

Valami nagyon rég volt. Nem régről hozott, hanem rárakódott.

Ahogy befalazott szobák maradnak úgy, ahogy. Meg amikor függöny

mögött lepel takar minden bútort és a visszacsinálás lehetetlen:

innen valakik elmentek.

Fogod a kezét és ilyeneket érzel. Hogy nincs ott. Hogy valami múlik.

És hogy mint a labdányi porcica valami égő áradás van odabent a kézfejében.

 

Valami valamit nagyon emészt.

 

 

A Pesti Éjszaka

 egy gyufalobbanás, gyújtóemberek szapora léptei s a megtántorodott ráébredések elodázva idegen ajkak habzó mámorában. A gondos kéz a 80-as években bontott skatulyát bérházak felett s fortyanó felhők szürkületében meresztette megigéző érintését a pincék küszöbéig egészen!

Előrántva lobbant egy feszületnyi apró lángnyelv, lehetőségek közül kiemelni a csendet: felhördült az underground!

A mai tinédzserek beszabadulnak az utcákba kótyagos turisták közt keresni az ifjúságot: csapdák tátongó szájmagasságai közt őket is benyeli a bőségzavar roppant igazságtalansága. Mivel online nem tudnak választ adni, analóg sem tudnak választani. Minden kell, méghozzá egyszerre. Pedig ez egy lebutított látképe az éjszakánknak. Mindegy, hogy a századforduló vagy az első Szimpla Kert… hol van az már! Nyitsz egy helyet a Lánchídnál? Jövőre kipicsáznak. Leviszed Csepelig? Két éved van és fejed felett beruháznak. Hát persze, hogy a Valyo partról beszélek. Mindenki kis álmaival megágyazhat, s jön a maffia: leigáznak. Te kitalálod, ők átveszik. Te áttelepülsz, ők kifigyelik. Te megszervezed, ők lepapírozzák, hogy az ötlet tőlük származik.

Mennyi naiv ember kis korsóikkal, ahogy szédelegnek: mindezekről mit sem tudva. A szakító lány arra hivatkozik, hogy ő nem akar leragadni, kapcsolat után van, erre havonta más kezét fogja, és két ugyanolyan közegbeli férfi között flipperezve golyózó szemekkel rámarkolásokat, tömött szájakat kipárnázott színre víve: kacsa és nokedlit ad elő, persze utána eltűnve, mintha mit sem hinne:

érzelem, ragaszkodás, másra kihatás vagy hűség, ne nevettes. Ötszázezer ugyanilyen társa rója az utcákat. Aki 30 lesz, mindegy kitől, gyereket akar, berreg az óra a méhében, s aki most jelentkezett egyetemre, ülsz mellette és telefonján előbb a kijelzőn egy másik csávó villan be (gyoran ugratja a képet), majd a pultossal szemez órákon át, míg te a piát kifizeted.

600.000 képet csináltam erről a folytonos vajúdásról, identitászavarról, sodródásról, és egyebekről, és még 30 sem voltam. Nem Bence Máté vagyok, aki egy pelikán tokájáért hat hétig ül a móló mellett üvegbúrában, vagy a vadon bozótos ingoványában egy hangyáért, egy Jézus-gyíkért, mikor ledarál több millió kocka képanyagot, amiből egyet, ha kitesz. Én pelikánná, hangyává, kétéltűvé váltam, s úgy fotóztam a viszontagságnak alapzöngéit. Válogatott módosulás és megmételyezett áthallások közepette. A város élete celloloidon elbitorolva és digitális kontrasztok közt felhasadni - - -  látom az eltitklot sunnyogások minden alapvető késztetését.

Ezt mondom a helyzet láttán Budapestnek: Többb megy a földre, mint a szádba, tesó!

A Pesti Éjszaka egy gyufalobbanás, gyújtóemberek szapora léptei s a megtántorodott ráébredések elodázva idegen ajkak habzó mámorában. S mielőtt a gyufa nyomot hagyna pórusokba újjlenyomatokat lehervasztva, beleégve: egy befőttesüveg függőleges kupolája alatt beérkezve:

rázárják a fedőt. Kész az instant, itt a befőtt! S a tripadvisor főpapjai: kolompokkal óbégatnak!

 

Kubizmus (2012)

Lélegző emberek töltik be a levegőt.

A lepárolt ember viszont hígulni vágyik.

Marad a muszájok harca az értetlenséggel.

A festő a költészethez fordul, ami csak annyit mond:

A nyelv a beszéd póráza.

És hogy

Az író is ügynök, csak ő még jegyzetel.

1… 2… A harmadik pillanatban a költészet

lelki szemek előtt megfesti a világméretű képet. Címe:

„Rémült rabok ülnek korosabb ölekben”
A háttérben a csend hangosabb, mint a gyermekzsivaj.

 

Az ártatlanság kora

Nem volt mobiltelefonom.
Nem volt bankszámlám.
Nem emaileztünk.
Nem SMS-eztünk.
Találkoztunk.
Megbeszéltük.
Odaértünk.
Nem volt variálás.

Mit teszel, ha bezárnak?
Mit teszel, ha muszáj válaszolni?
Mit teszel, ha nem kapsz állást,
csak ha sorszámok, kötvények,
körlevelek és profilképek öveznek?
Mit teszel, ha megszemlélnek?
Akarják, kukkolnak, kábulnak tőle,
és kifordul, kivetkőzik az emberi természet,
transzhumán ámokfutásba gerjed a háborítatlanság,
és sovány vígaszok multifunkciós pneumatikuma
köröz tekervényesen az elmében a sminkkészletek
reklámképsorai között, amik – mint minden reklám –:
a tudatalattiba vannak deponálva!

Egyszerű nem a mai embert, felnőtteket meggyőzni.
Rajzfilmek közben mutass reklámot a gyerekeknek!
Hogy a televíziózás korában ez még szabályozva van?
Hogy hány perc reklám és mikor és milyen időközönként?
Emlékszem, egy 20:15-ös esti fő műsoridőbeli film során,
ha egy vagy két reklám akadt, az már megszakításnak számított.
Azért vettél nem-kalóz videokazettát, hogy egybe lemehessen!
Az értékesítők részéről ez olyan ügyes trükk!, mint amikor
az ablak- vagy ajtószerelő és a betörők egy cég, vagy egyazon személy.

Csörömpölés.

Betörni a nézőket is lehet. Ugyanúgy szilánkosodik az elméjük.
A sok információ, mint valami agymosás áthull csont nélkül az agyukon!
A 90-es években ez tényleg elvadult, és mire új évezred indult,
már 10-15 perces reklámszünetek következtek! Kimentél enni közben,
és futottál vissza, hogy elindítsd a videolejátszón a REC gombot?
Folytatva a felvevést ott, ahol megszakadt? A lusták hosszú kazettát vettek,
és nem érdekelte őket a reklám, hogy az is fel van véve, később,
ha visszanézték a filmet, egyszerűen átpörgették. Akkor is buktak időt, ostoba.
Tényleg egész estés lett egy nyamvadt film végignézése. Várni, várni.

Egy app ma már nem számít bravúrnak, mintha csak azt mondanánk:
az hogy van csajod, még nem nagy durranás, de másra sem vágysz!?
A telekommunikáció kora a 90-es évek elején kezdődött csak el,
sokan közülünk előbb számítógépeztek, mint mobiltelefonáltak.
Ma a kettő lényegében egy és ugyanaz, az adatáramlás fajtája összefolyt.
Erre lett kitalálva az adatmegosztás, Napster, Pirate Bay, Encore, torrentezés.
Hőskor volt, ma már Az is tilos. Az Internet nem a szabadság jegyében allegorizál?
Meg kell hogy maradjon a bürokrácia – uralni kell az adatokat! Ez biztonsági kérdés.
A Youtube! Évekig tart, hogy föl legyen vásárolva, ma már 10 perc és jön,
befut, faggat és Keresztapásan visszautasíthatatlan ajánlatot tesz A CÉG,
hogy eladod vagy tönkremész – szívesen beolvasztjuk a konzorciumba ötleted!

Szétflesseslni az egész világmindenséget!

Aztán eltelik néhány év, a csalétkek lesésveszélye dioptriát vált,
már jön az előfizetés, a prémium csomag, a többiek: fizetős a Youtube,
vagy várhatsz, kattintgathatsz. Kivesz, megcserz, rákényszerít, akar, akar, akar…
randi.hutól a Couchsurfing-ig, minden fizetős lett – adatot akarnak, bányászni akarnak!

Vajon a bögyös világutazó manöken instahot csajok vagy a világ minden
országában járt 23 éves lány blogja átutalással nyílik majd meg jövőre?
Megválaszthatod, hogy fizetőssé teszed oldalad (abból a szolgáltató kap százalékot)?
Az Airbnb lakásod is csak akkor látható majd, ha plusz fizetsz, hogy látszódjon,
különben csak aktív a profilod és a feltöltés hibernálva lebeg valahol a sarkköri szerveren?

Mennyi kilója?

Utazó gyerekek, kitett kannák, mérföldes combok… Horizon Times: Claire Abbott!

The Most Famous Instagram Star You’ve Never Heard Of

Sophie Hannah Richardson

Humaid Abdalla ALbuqaish

Jen Selter

Ha van csöcse, ha nem, jön a világrekord, 200.000 ember,
akik a legtöbb helyen jártak, és köztük az elsők között ott van, akinek a szülei
légitársaságnál dolgoznak, az elmúlt 8-10 év elég idő volt, hogy kapjon
jegyeket és mindehova eljusson. Bikini. Bár csúsztatnak a határátlépésekkel,
ha háborús övezeteket emlegetnek reklámozva őt, Bikini, sebaj, csalás…!

Barbarella modern változatai élvonalban a Sucker Punch puccos primadonnáival,
női erőszak ömlik a tévében: a Mee Too morzéja mögé bújva elnyomnak másokat,
a 68%-os válás mögött megbúvó vagyonszerzés korlátlan szokásjoggá válása oké,
és emancipációnak számít!, míg médiakörökben élve benyomni a saját lányodat sztárköltőnek,
a férfjeddel tévésorozatot iratni, és közben a háttérben hálókat szőni cool, gyöngéd, nőies.
Az egyének kultuszában mindenkit egyénileg akarunk megmenteni: a feleség, akit vernek,
a sarki éhező, a két diplomás pincér srác – de senki sem lát erre társadalmat érintő választ,
összkohéziót, és legfőképpen kollektív bűnt, közös felelősséget mentalitásért, történelemért,
és mindenért, amivel szembe kell nézni… egy rendszer, ami az előző rendszer nélkül nincs,
ami az azt megelőző nélkül, ahol mindenki mindig annyit mondott: ezt túl kell élni,
most csitt, ne, ne mondd, ne most, most nem alkalmas, legközelebb, majd. A többi belehalt.
Egy ilyen tagadásban élés kellős közepén, akár egy kérdésfalakkal körülvett arénában:

TOTÁL KLAUSZTROFÓB
zajlik a megveszlek kilóra, a teste alapján elkönyvelt feleségek versenye és a telefonba
azt kiabáló lányok kórusa, hogy “most akkor fizetsz vagy mi van?” - van valami, gáz az egész!
És mindent iparosítanak, a legkisebb megnyilvánulás is stratégiát, márketinget követel,
mintha a bevásárlások katedrálisain túl ezek volnának a zsoltárok és liturgiák: hozsannavonalkód!

Eközben tolongnak a cserben hagyottak, akik nem értik a változást, amit Cseh Tamás énekelt!
Off-shore cégek, kitelepített gyárak, de senki sem meri érteni, miért van kevés munkahely?
Vagy hogy amíg helyi piacok voltak, azok önmagukhoz és szomszádjaikhoz viszonyítottak,
míg ha belöksz 500 millió kínait és 700 millió indiait gyárakba, ott Európa ki is szállhat,
mivel azok nem mennek szabadságra, és nincs TB-jük sem. Marad a minőség forradalma!
Egy globális piacon nagyban mint kicsiben tolongó lobbi érdekillúziója a rövidtáv.

Mindenki a csúcson akar élni! (önterhe alatt végül összerogy - Bábel satöbbi)

Európában a többnejűség leplek alatt csörgedez, de a lakosság elöregszik, mert nincs család?
A teljes átalakulás lényege a múlttól való elrugaszkodás: a jelen pillanaton kívül,
vagy amit letöltöttek, szinte semmiről semmit sem tudnak: egy szellemi vákuumban élnek.

Hogy a család azért lett intézmény, mert 1., a pestis idején ha csakis egy valakivel háltál,
és nem fetrengtél, akkor nem ölted meg az egész családod, mindenki egészséges maradt,
2., mert a túlnépesedés előtt már volt olyan gond, hogy a férfiakat alulszelektálás helyett
(mint ma) a nők kevés férfihoz sokan vonzódva olyan mészárlásokhoz vezettek önkéntelen,
hogy intézményesen be lett vezetve, hogy minden férfinak muszáj elvennie 1 nőt, ÉS
tegyük hozzá 3., hogy a szerelem, mint fogalom nagyjából 200 éves, előtte érosz, libidó,
Kupido, nevezd ahogy akarod, a nemi vágy szinonímája volt legfeljebb… erre adjál estélyit!
Nappal az öltönyök elnyelik az embereket, okkult asszimiláció, a szimbolizmus élre vasalt!
A mackónadrágok és neonszínű frizurabohózatok megzakkanásig egymást oltják ki!
A nagy egyéniséggé válást hajhászásban tökéletesen egyformák: egyformán együgyűek.

Szürke lakájok, komornák, csinovnyikok kora, amiben mindenki, ők is,
Hawaii-inges huligánok akarnak lenni, de életük lényegében dögunalom.
A többség a belső hiányt külsőségekkel és pótcselekvésekkel palástolja:
vég nélküli szétvarratás, tériszonykeltő mélydekoltázsok, felpumpált bicepsz.
A párzási reflexeik sok esetben ráharapnak ezekre a fröccsöntött kultuszokra! DE
Az izom sosem elég nagy, a bőrfelület véges, a mellekre nem szabad nézni, az már erőszak!
Az érzékeny bőr – hát persze hogy neked is az van – mindig komplikációkkal jár,
a plasztikai sebészetek újsághirdetésein 20 éves lányok vigyorognak: rájuk fért a műtét?

Megőrült mindenki.

Az érdekes életű ritka embereket hallgatva a többség pedig meghunyászkodik,
elodázva a felismerést, hogy nem kezdtek magukkal semmit, mert gyávák voltak:
- megmozdulni
- kilábalni
- életmódot váltani
vagy
- összefogni
Legjobb esetben a híreket hozó embereknek és az izgalmas kalandoroknak
azt mondják, ennyit csupán: “A maga élete olyan, hogy nem kell mellé nyaralás”.
Megy a tolongás az ismertségért, miközben a felismerés már nem más, mint vaktában:
rámozdulni, bevállalni, lesápolni, szétlootolni, like helyett miért nincs want?

Tetszik a Mamám? Want! Jöhet a sikító hernyó című epizód a 30 évad egyikéből!
Hozzá a Coco Jumbo, a La Macarena és egynémely Vengaboys szám. Kettéhasította az ízlést magát.

A világ, amivé váltunk egy üzenet: már benne élünk a science-fiction-ben!
A Brazil (1985), a Kizökkent idő (Philip K. Dick), a Land of the Blind (2006),
A Metropolis, az Orville, a Gattaca, az összes hallucinogén Moebius reflexió,
a Children of Men (2006), a Split Second (1992), a Batman Beyond felfogása,

a Duke Nukem és a Wolfenstein,

meg a HalfLife és a Fallout videojátékok univerzuma, hozzá Brett Eason Ellis és Irvin Welsh,
és Frank Miller Hard Boiled című képregénye is úgy vegyül, ahogy csak fetisiszták zárnak be
gyerekkorukban horrofilmektől egy életre megrémült felnőtt lányokat olyan szobákba,
ahol a berendezés a sokkoló filmek díszleteit immitálja! Biblioteque Pascal, kérded?

Az is van. Madách nem egy jelenete a könyvespolcról ráhuppan a triviális tettlegességre.
Óriásplakát hirdeti az utcán: Just do it. A kérgesen koszos reluxák mögül tudom: ez baj.
Egy asszony kocsik mögött ürít délelőtt 11-kor, a hajléktalan karabélyba mered,
elvetemült művészek úgy festetik le az utcafrontot, hogy hatalmat provokáló graffitit fújnak,
és közben a félmeztelen turisták, a vágy zarándokai olcsó megtérések reményében élveznek.
Nem egy közülük újabb csíkot húz a helyi lumpenek vizeletsávjaira, az esti hullámhossz.
Mint valami hab vagy lazúr, elvékonyodik az igazságot feltételezés. A valóság nonszensz.

Itt van nálam a szomszédban. A városba bemennek az emberek és darálthús jön ki.
Külvárosban élek, látom. Akkor is, ha a turizmus tömeges őgyelgése és testisége
kimarad immár a mindennapok fájó felismerései közül, elvégre loopolva van az egész!
Néha úgy érzem magam, hogy Venezuela, Nicaragua, Honduras zajlik az utcákon.
Az Amores Perros című 2000-ben készült filmben, vagy a City of God-ban...
Az ártatlanság korát vérbe fojtják. A jövő vásárlóit most neveli ki a tömegmédia
jó 20 évre előre elültetve termékmegjelenítéseket, amik majd mint gyerekkori
emlékek fogják jóváhagyni a választékból előbúvó ismerős termék logoját, kódjait!

Nem volt mobiltelefonom.
Nem volt bankszámlám.
Nem emaileztünk.
Nem SMS-eztünk.
Találkoztunk.
Megbeszéltük.
Odaértünk.
Nem volt variálás.

Sem szellemi erőszak.

Sztálin és az Internet között nyugton éltünk félúton.

 

Megerőszakolva érzem magam.

 

 

II. Világháború

Karsai Elek emlékének

 

Géppisztolyos középkor,
amit a németek
az okkult tudományokkal
felborzoltak.

Hajak helyén lángcsóvák.
Minden égnek áll.
Onnan szünet nélkül
hullnak a bombák.

Civil lakosság haldokol
az utcákon,
bajnokaik már az előző
háborúban otthagyták foguk.

Most a gépesített félistenek
robognak felzászlózva
egymás ellen,
és későbbi ellenségek
fegyverzik fel egymást
keresztül-kasul a bolygón át!

Ahol sivatag volt, ott kikötők lettek.
Ahol vihar verte a partot,
kisfiúk szaladnak hősiesen
cafatokra lövetni.
Ahol út sem volt, most leszállópálya mered.
Ahol a föld alá ássák magukat,
lángszóróval lesznek kirángatva.

A lakosság úgy vonul az utakon,
hogy Spanyolország és Franciaország
után erre a látványra felkészülve
az angolok már arra készülnek,
hogy ha a nácik partra szállnak,
Britanniában fegyverrel tisztítsa meg
a katonaság az utakat zokszó nélkül.

Szükség esetén?

Óriási hajók homlokkal buknak víz alá.
Tengeralattjárók farkasfalkákban vonyítanak!
Sivatagi rókák lakomáznak morbid géptetemeken.
Májfoltos öreg katonakezek legyintenek értetlenül.

És az ellenállás robbanószertől bűzlő ruhákban szeretkezik!

 

 

Syporca Whandal

Volt egy saját fesztiválunk.
Elég korán elkezdtük a szervezést,
hogy nyárra minden meglegyen.
Voltak különféle adománygyűjtő szakácsok és műhelyek,
francia, brit előadók és persze magyar zenekarok is.
Esti meglepetésnek a hétvége csúcspontján
aztán jöhetett egy kis felkavaró meghökkentés!
Meghívtam Syporca Whandal-t, aki kimeríti
a következő tartományt: halálfélelembe érő ingerküszöbök kiváltása.
Az előadását követően sokan megnémultak,
egyesek félrevonultak vagy maguk elé néztek.
Nem egy vendég akadt ki, mert ilyet még nem látott.
Persze sok városi fiatal ugyanígy érzett, amikor 1 óra múlva
elővettem nekik 4-5 rúd vaskos szalonnát, hogy tessék!
Kaptak némi analóg kultúrát!, hús + tűz és közösség,
mindez 40-60 fős csoportban, ami amúgy az ősközösségek
általános jellemzője, ugyanis ekkorák voltak akkoriban a társadalmi gócok.

Nem csak a szalonnát kellett azonban vágni, Syporca a hasát
is felvágta az előadás közben – legalábbis volt, aki azt hitte,
mert úgy táncolt. A túlpartról áttelefonáltak a mi oldalunkon
lévő sörözőbe, hogy “életben vagytok? Ott emberek halnak meg?”
Sikítások, kísérleti gépzene. A nem ehhez szokottakat totál összezavarhatja!
Vissza sikerült tehát tenni a társadalmat a 80-as évek közepére, ha már amúgy is
jobbára oda, annak a rendszernek a visszakeresztezett langymeleg komfortjára vágyik:
valahova, amihez nem kell kilépni az ismeretlenbe, a biztos szar jobb, mint a bizonytalan jó!
Itt nincs vége. A közönség többségéből kirobbant az élet minden elfojtással együtt,
mint ahogy a Cpg legendássá vált csirkés koncertjén is történhetett anno: felszabadultak,
ahogy a gátakat annyira átszakította valaki, hogy már nem volt ciki nekik sem
kiengedni mindazt, amit egy elfojtásokra és pózokra épülő társadalom tesz veled.

A társaságunk elnöke következő héten megállapította, hogy az előadás során
az történt, hogy az álarc mögé bevarrt arcú előadóművész alteregója
hozta fel az elméjéből a különféle személyiségeket, akik nekünk ott együtt énekeltek!
Nem vicc! Az egyesével felénekelt és egymásra visszajátszott kiáltások, kántálások
és üvöltések elkezdtek a zajzörejek és kopogásritmusok között összhangra törekedni.
Ahogy nekem ezt elmondta, arra gondoltam, ez a jelenet ilyen szempontból
valóban erős hatást gyakorolhatott akár még a ma emberére is, és így érthető,
ha a középkori ember megörökölt ősi félelmeket babonával körülbástyázó jelleme
csak úgy tudott reagálni, hogy a megsemmisítés legtisztább formájához nyúlt: a máglyához!
Végül így szólt hozzám az elnök: Megdöbbentem, amikor nézve az előadást rájöttem,
hogy néhány méterre tőlem egy igazi boszorkány tombol,
                  és mi ki vagyunk neki szolgáltatva, mert szugerálni kezdi az egész tábort,
mi több, mikor az éjszaka közepén a tűzre egy hatalmas hasáb fát dobtam,
alig vettem észre, hogy talpig feketében a nő ott fekszik alig valamennyire tőlünk,
de teljesen beolvad a tájba. Mikor a reccsenésre felébredt, fél métert gördült a másik
oldalára fordulva, és meg se rezzent. Ez még a tűztől sem fél! Hol találsz ilyen embereket?

 

 

Nukleáris leviatán

A Föld kérge úgy remeg, mint egy harang búrája.
Szétráz minden várost.
Aki bent marad, betakarózhat a romokkal.
Órákkal korábban, ahogy tengeralattjárók jönnek fel,
170 méter hosszú 40.000 tonna vízkiszorítás plusz,
óriások, úszó erődítmények, edzőterem, uszoda benne,
a szovjet csoda, közben csak-csak egy apokalipszis gépezet.
Ekkora hajó kell, mert a rakéták ötször akkorák, mint az amcsiknak.
Ezek úszkálnak, azóta Nyugaton volt a USS Pennsylvania, majdnem azonos méretű.
A gyerekkorom bontásban. 2025-re viszont az oroszok kivonják az utolsót is.
Légmentesen a felszín alatt a sötét mélyben suhanó katedrálisok,
hajtóműzenéjük mentén félelmek nyúlnak vissza a 60-as évekig.
Globális nukleáris holokauszt, ettől félni. Mindenki fél, a kecskepásztor is,
a fodrásznál a búra alatt beloknizott hajú nyanya is, és a játszótéren is ezt játsszák!
A képregényekben is, Watchmen, Dark Knight, Tank Girl, mindenki.
Túl nagy hatalom. Túl törékeny emlék a történelem. Túl labilis, rezeg a léc.
Bob Dylan New York-i pincékben haknizik gyerekként és zenésztársai is érzik,
ha lehull a ég, itt elolvad minden. Folyni fog az aszfalt, a dalok hamuban sülnek.
Valahogy mégis átszűrődik a beatnik paranoia és a világ azt hiszi, neki szól.
Elődállamok zenei késztetésben kifejezve a feneketlen vágy megvasalt kettősségét!

Ma meg a legnagyobb amerikai tengeralattjáró hidrolízissel korlátlan
mennyiségben oxigént előállító két fedélzeti fejlesztőjét úgy hívják:
Nicky és Paris. Bizony. A Hilton lányokról nevezik el. Amerika! A bulitársadalom!
Potyog a bomba, mint a konfetti. Ők így ropják. Idén 111 éves a CIA, Isten éltesse!
Laos-ra majd' 3 millió tonnát dobtak le, azaz 3 millió emberre mindösszesen 8 év alatt,
és azok még csak nem is álltak hadban velük. De a vietnámiak náluk surrantak át,
az a híres őserdei ösvény ugye, hát az egész országot lebombázták, mert biztosra kell menni.
270 millió repeszbombácska minden más mellett, aminek 30%-a még fel sem robbant, lapul, vár.
A helyiek – ahogy tudják – máig szedik az aknákat. A repeszek kiállnak a földből.
A házilag eszkábált csónakok lelőtt amerikai vadászgépek üzemanyagtartályai,
szivárgásbiztosak, tuti alumínium. És gyerekek szakadnak ketté a mezőn olykor-olykor.
Még sok száz millió bombatöredék és gránát és srapnel figyel a földben.

Jövőre ide megyek utazni.
Majd mutatok fotókat.
Szedni kell, segíteni kell.

Azt hiszem, amióta elkezdtek eltűnni a lövésnyomok Budapest utcáin, mehetnékem van!
Laos. Amióta nem érzem, hogy a város attól volna veszélyes, mert mi azok vagyunk! Laos.
Amióta a sarkon bárki kiskorúként döfhet és megússza, mert falaz valami helyi elosztónak...
… és amióta az utcákon hányás didereg, mivel éjjel ablakokon lógtak ki azok a turistakölykök,
akiket 21 év alatt nem szolgálnának ki az USA-ban, de nálunk nagykorúsíthatják önmagukat.
Minden éjjel ez.
Reggel meg minden belvárosi házikedvenc igyekszik lefele, rángat a lépcsőn, csakhogy leérjünk,
és felnyalhassa azt a sokféle húskotyvalékot, amit egy emberi lény már neki előemésztett.
A napon nyáron megpuhult szavatosság feltrágyázott utcaképei sorházanként. Zsigeri bűz.
Persze kéősbb jön a gyomorrontás, meg részegek a kutyák, mert tiszta pia az a sok moslék!
El innen!
Amióta vandálbiztos kuka kell az utazók megszűrése helyett – a tömegdemokrácia vívmánya,
megteheti, legfeljebb utólag van gatyába rázva, addig törhet-zúzhat, mert noha teszi,
a jogállam az, ha rád tudják bizonyítani. Akárhányan látták, ha nem papíron, akkor meg sem tetted.
Amióta eltűnnek a hagyományos vendéglők, ahol régi szlenget tanulok az öregektől,
meg háborús sztorikkal traktálnak. Cseh Tamás dalokban élés és Petri György élőben,
nem pedig úgy, ahogy a magyar szakos girnyó wannabe diákférgek majmolják őt, irónia,
elvégre Petri ilyenekre is utal, meg arra hogy mekkora hülyék kora jő, a kő visszafele görög.
De ettől még nem lesznek ismét kajaszagú vendéglők és bentdohányzó odvakban buli reggel 10-ig!
Állati idők voltak, megcsíptük! Dobai Péterrel hajnalig inni és taxiba tenni őt, miközben megSzorít.
A Zsinagógával szemben 200-an táncolni, ma meg üzletvezető dobál ki törzsvendéget,
nem csak itt, de szerte a városban, fel a Wesselényi mentén egészen a Dürer Kertig…

… a Csendes Étteremben lóversenyről pofáznak nőverők diákcsivitelés helyett.
A Népszínházon nem mersz végigmenni, és autentikus agresszorok elől lehúzodsz
szalonnaszagú pincékbe. Vagy amikor 6 kocsma van 450 helyett a Zsidónegyedben.
Bárcsak ezen múlna.
Amióta… már rég nem… a Szimpla még azt jelentette, hogy egyszerű,
nem pedig kiveszik, elveszik, kidobják, ha valami flakon vagy edény van a zsebedben.
Amióta az idióta a vásárlók királya mindenütt, és az ingatlanpiac hiéna-aréna, ketrecharc!
És amióta minden 10szer drágább lett, csak a fizetések nem, éppen ellenkezőleg.
Amióta az ízlésdiktatúra emblematikus mérföldkövei plexiházak és üvegkalitkák,
újabb majmolás, ha nem lecsupaszított betonból, mert most Berlinben meg Stockholmban is;
és ezek a förmedvényes fenevadtónusok rátehénkednek egy koherens városképre,
ahogy azok is, akik ezeket jóváhagyják, a maguk módján hordárokká aljasítva a hűbéres honfiságot!
A városvédő Ráday Mihály feje Las vEgasi trófeaként villog a városházán! Homlokzatdísz csupán.
A felállványozott feudum bárdolatlan bíborboronás palotái pomáznak metrómegállók között,
a közraktárakra fektetett Bálna (CET) böszmesége, a Kálvin tér tipikus káromláskatedrálisai,
a Finta féle épületszörnyetegek, plázák, centerek össztömege, továbbá a félévente újrabetonozott
utak fejvesztett vándortömegei, és az útfélen fennakadó forgalmak dugába dőlt dudáló népharagja,
vele a végzet kilehelt látomásait eltévesztő identitászavar szavazóképes idegbetegei!
A Városliget elevenboncolása. Szőrtelenítés, mellkasfeltépés, mélyre hatolás, kimagvazás.
Amióta az van, hogy ha 17.000 új lakást kell építeni évente, hogy nőjön a GDP,
akkor ennyiből el is lehet bontani egész Budapestet 10 éven belül, és egy árva lövésnyom,
de még őslakos, vagy tősgyökeres vagy cégér vagy romkocsma, vagy emlékhely sem marad.
Amióta noha ez az első kormány, ami mindent felújít, mégis porcelánból van már a város,
ellenben azelőtt, amikor egy puskaporral kikent fekete, szikrázó dobozkában éltünk, ÉS
lőtt lyukakon át jött be a fény a nappaliba még a belvárosban is… gyerekek, nekem ez hiányzik!

Szóval Laos.

 

 

Az első

Sok nőt csak a fiatalsága tartja össze,

egy olyan elmélyülés az önmagad elé élésben,

egy olyan elmélyülés a testedet élésben

(azt szégyellni, azt méregetni, azt tukmálni),

amihez meg kell teremteni az erre ráérést…

míg a vonzóerő elmúltával egyből kiderül_:

minden más része a létező összes irányba akar szétfutni.

 

Ezt láthatta az első, szemmel rendelkező ember.

 

Rengeteg férfit az ereje vagy azt színlelés bűvöli meg,

egyfajta önimádat, amin túl a versengés is túlfújt lufi.

Fogalmak átvéve gondolkodás nélkül, és hatalmi pozíciók,

felkészítés nélküli egyből visszaélés. Kevesen nem így közülük,

akik téveszmék hiányában csak önmagukra hivatkozhatnak.


Így láthatott az első, szemmel rendelkező ember.

 

 

A jövő

I: 2010-es évek:

Az átlátszóság kétszínűséggé öblösödött színpompás pomponok közt.
Mindenki aranyos akar lenni és menő, de közben habcsókok közé fejel.
Az ölbe lábadt tekintetek torát ülő örök erő diszkont változata pörög,
s a diszkógömbök tekintetekké válnak a kábult libidó gyermeki nyögéseiben.

A szeparációs szorongás elérte kritikus klimaxát az elidegenedés ipari állapotában:
miként a városokba tódulással a megfelelési kényszer komfortzónákra oszlik, fakad.
Az elválások száma szinonímákat keres az öntudatra ébredés elodázása során,
s az átnyergelések, szobázások a maguk bitcoin-körmenetei mentén tobzódva bódítanak.

Kóros canossa. Melyet körbelengnek a hántolatlan kiberháború szívecsékből álló szögesdrótjai!

Aki megszokja, hogy mindig mással van, már áldozattá teszi önmagát nevetve,
s az igényt megteremtve önmagában a felismerések elodázására regál: ujjal mutogat.
A tökéletesség keresése során az önmaga hatáskörén túlra kitolt énkép elernyed,
míg a felvarrt, profiltisztított avatárok közül válogatás: csokorba rendezi a menekvést.
Végre sikerült kitolni a menopauzát 20 évvel, már 45-50 évesen is lehet gyereked,
de hogy nem-e lesznek olyanok, mint a hadiárvák, hogy mire 18-20 évesek,
kimúltak mellőlük a szülők? Ősz hajú hölgyek pocakkal a villamoson?

Eszképizált látomástalanság sanyargatja a bomlott elmék egisztenciáját,
Japán utat mutat a hikikomori létkérdés drámájába fulladva, s a vesztésre állást
megserkenti a tagadásból élés, hogy ő az egyén bezzeg nem, őt máshogy lássák!
Eközben az e-waste elborít minden legelőt, Szudán és Csád kínai kézben van,

s a Taiwan-menti vízeken az embargó veszélye okán felbukkanak új technológiák.
Alkony Távol-keleten? Az orosz határon az új szuperszónikus rakéták ereje rendet tesz,
a fegyverkezési verseny kiújult, s 5 perc alatt Moszkvából Londonba átér a halál!
Kémek halnak meg kiszivárogtatni ezt, Rogue One a valóságban, a többiek temetnek.

A monitorok vibráló sírkőhalmazok? Előterükben a tömeg egyre laposabbakat pisloghat?
Megörökölte e kor a káoszt, mely veszélyes és gyönyörű, ezért elvből nincsen miértje.
Az ok-okozatok felkeresése tudományos axiómák maratonjaihoz elérkező elegy,
s a mániák megfejtésének tudománya, amiképp a mágia és a technológia: együtt kiégett.
Szögezzük le, hogy a nincstelenség tünet s a végtelen vagyon magányhoz vezet.

Apolcalyps level, szintugrás, ahogy atomtölteteket hordozó búvárdrónok úsznak be
a kikötőkbe, ahol megbújnak hetekig, hónapokig. Felrobbanni? Mint a villanás-gyors rakéták
egy új kora, úgy leplezik a nyersanyag-válság küszöbön álló élményét: huzatban leng
a nemzeti öntudat minden kibomló lélekhúrja, s az Európai Unió kitermeli ami ellen lértejött.

Hozzá a Brexit.

Battlefield nukes post-mortem tablóképei.

 

II: 2040-es évek:

Ki emlékszik már arra az epizódra, melynek címe ez: judgement call!?
Az 1950-es vagy 60-as években történt, hogy a parancsnok észnél volt?
Az a felettes, aki mikor egy csomó rendszerhiba volt a támadáselhárításban,
és noha volt chain of commant, és katonai protokoll, látta, hogy szépségfolt

a radaron a góccá váló kijelzés, hogy az amerikaiak kilőtték mindenük… átvonult
a tömeges pusztulás Oroszországon? Mert nem tette! elodázta, megtagadta a parancsot,
s nem volt válaszcsapás, egyszerűen felülírta helyben – így nem lett atomháború.
Egy ember. Mint mikor Berlinben lövegcsővel farkasszemet néztek a tankok,

s ha egyetlen téves elsülés hasít a Checkpoint Charlie-n túlra: ott kész a baj.

Mit számít ez már 80 évvel később? Hogy olyan tűzzel játszottunk, ami kiírt mindent?

Elfeledték régen, átélhetetlen és absztakt, de online el lehet játszani a szófáról… aztán vége.

Mi van még? A transzhumanizmus a hobbikertészet egyik felváltója lesz. Kapd szét, tedd össze!

Az intimszféra blaszfémnek számít, vállak fölött fejek: mellett: vállak pihegnek élveteg.
A figyelmesség, ha titkon csörgedez is, a fortélyos félelem terítékén kéz kézbe gyökerez.
A szeretet kötelékeinek széttéphetetlesnsége kapcsán annyi változott, szétreped.
Az egyenlethez a szeretet, mint alapvetés járul hozzá, s ha kéjeleg, akkor a kéz ölbe tett.

Hogy a nagylelkűség nem tartozott az emberiség általtalános tulajdonságai közé: köztudott.
Most még inkább: ismeretlen mutáció, kicsúfolják, kiközösítik, lejáratják, nevetségessé teszik.
Olyan lyukak társadalma ez, melybe gépies parancsra bárhonnan van tömítés, szög, hurok,
s akit szépnek tartanak, azt kötelezik, s ő körbevágott kirajzásként a képernyőnek szétteszi.

A gazdagabbak beköttetik a quantumterek közvetítéseit, hol a térváltó talapzatok öregen,
mint szivárvány színű szemcsés mák-láva-terek kerengnek: össze-összeroppanva mereven.
Persze a szubatomi létre még ekkor sem lehet felkészülni – házsártos a molekulák szövete.
S az újrarendeződés élménye megmásító végzet – néznek a sikamlós viccekhez szokott emberek.

Párhuzamos terekben minket néző elemek nem sok vízet zavarnak a tereken,
hol egy-egy kamasz zseni ábrándozik csak arról, hogy egymást multiverzumokon át,
mint tévécsatornát, s egymás életét vajon honnan-kik bámulják? Fantázia megered,
feláras életeket belülről lehívni lehet-E? Vagy alternatív történelmi idősíkok kutatói sikoltják:

vigyetek innen ki minket!

Ám van más: Már tényleg nincs szükség férfiakra sem. A Föld felvásárlóereje zömében ő: a nőd.
Belőlük van több, nekik szól már egyre több szuperhős, videojáték! S a csecsemők?
Túl sok idő megy el a faszikkal, s a fajfenntartáshoz a nők már nem értenek?
Mivel nem áll fel rájuk, ha nincsenek retusálva, a férfiakat elrontotta eme csőd.
Aztán az egyetemeken eddigre a többség nő lesz – nem izgatja a demográfikus érveket.
Ha van lóvéd, mert van diplomád, amiből jó kecód és vaskos zsuga: eldobni a férjetek!
Minden alapvetés sztereotípiákra épít, mint a turisztikai úticél ha a turista igényeinek képzete!
Hogy a laptop vagy headtop (beépített portable device) nem csinál gyereket, nem érdekes?
Legyártjuk! Beküldi a sajátját lefagyosítva s a kellő spermát kizsarolja vagy gén-ebay-n megveszi!
Noha a spermák sem hasfalon belül készülnek, arra is van ülepítő-keltető… kis, steril tégelyek,
s a családi kiszerelés légtere összezsugorodik, mint pöcsök a hideg vízben: lombik préri mételyez!
A háztáji emberüvegben – míg robog a karrier – az utód megnő, de ha úgy esik van cancel booking,
s a tetemet eltünteti a állagváltó talajba szerelt elszívó. Hogy erre lesz-e jog, vagy hogy lehet-e?
Símogatják a nappali közepén, más a konyhapultba szerelteti és nézi, becézi, babusgatja.
Meg van világítva. Fényfajta, lumen, hangulatvilágítás… mindenki a legjobbat akarja...
(az üvegfalon túl egy művi hártya zörög, bugyog önkéntelen, s mögötte egy lény lakik,

                                                                                                                   a sohatöbbé bennszülött)

Termékkódja mindenkinek márkajelzés szerint sokszínű, s a legyártó reklámja az ajtódon forog.
Az abortusz észjárás lesz, költségei lesznek, morális következmény nélkül. Ki sír majd, halljam?
Hogy meddig nem bűn elvetetni, (ha a globális árfolyamú szociális pontrendszer esetleg tiltja?)
vagy hogy a modern nők most is üvöltözni fogják: ez az én testem!!! ez az én testem!!!
                                                  (annyit tesz, mint máskor: áldozat vagyok, áldozat vagyok)
Egy köcsögben növő idegen életforma neked a saját életkedv? Mondd már meg, hogy ki az apja?
Vetted az ötletet meg az ivart is! Vetted, mert más megvette? Elvetetted, mert a naptár kiírta:

NEM, MOST NEM LEHET – a kaptárszellemiség, ami az intézményben hisz női princípium.

                                          Egyúttal mindannyiunk végzete.

 

 

Inverz

Saját kezemmel kaparom ki a gödröt,
amibe a kutyámat eltemetem.
Úgy bámulok bele, ahogyan kémlelem

                         a csillagokat.

Néha meg azt képzelem, hogy:
lehajtott fejjel nézem a felhőket.

Fekszem és visszahull rám a sóhaj.
A visszatapogatott múlt, aztán a
város szövetébe beolvadni valahogy? Kilökődés.

Mert nem vagyok hajlandó bezáródni az utcaképbe?

És mert a Vakok Földjén mindig kirakatokban

                                    keresik egymást az emberek.

Vagy a gyerekek a szüleiket? Máskor tócsákba néznek,
nem néz vissza senki – fel sem ismerik azt, aki ott.

Ezért tócsákat dobálhatnának az égre – zöld sejt,
fűszálakkal kipárnázott sarjadás a Nap helyén…

a sok sovány csoda helyett, amiket belelátunk felhőkbe.

 

 

Placebo

Meg akarják magyarázni egymást.
Már egymásba kell rombolniuk magukat, hogy érintkezzenek,
saját személyiségüktől megszálltak közt, akik követelik a támaszt:
(az esernyők alatti hűvösben a leheletek még egybekelnek… de
narkó, cigaretta, egy italnál többel kínálni meg egymást: ugyanez)

                        ez az élet brutális értelmetlensége (a menekülés értelme) önmagát szülve.

S az emberben az élet úgy méri gazdagságát, hogy halmozza a halottakat.
Megépítettük a kolosszust, feldöntöttük, járunk ízein… s hallani,
röpke kuncogásba bódul a feszült figyelem: íme lágyéka!
Ez tetszett meg legjobban? Ez vagy, ember. (A pszichiáterek tanácstalanok)

 

 

A Csend ültetvényein (Folytatva egy Coppola-mondatot)

„Ifjakat képeztünk ki, hogy tűzzel bombázzák az embereket,
de a parancsnokaik nem engedték, hogy a bazdmeg szót felfessék
a gépükre, mert… az OPSZCÉN!” /Az „Apocalyps Now” című filmből/

We can’t function outside
of these dreams of suicide.”
/Gravenhurst – Song from under the arches, részlet/

 

 

Rekedt mormolás, mely közhelyeket ledöfve átharsogja a szobát:
Mi vagyunk az üresek? A kitömött emberek. Jaj, hogy összehajlik szalmabélű kupakunk.
Száraz hangunk, mikor összesugdosunk, halk és nincs értelme semminek sem. Formátlan
alak, hallod? Árnyék szüntelen. Megbénult erő. Gesztus mozdulatlan. (…) kik őszinte szemek
kereszttüzében
egymásra hajtanánk már szempilláinkat is, csak hogy érezzük a másikat,
de túl nagyra nőttünk azóta. És bádogba öltöztetjük gyúlékony gyengeségünk,
lángsérves siránkozásaink kipárolgásait, az arcüregben lecsapódó emlékképeket.
És nem férünk hozzá. Így él ez a kibaszott világ. Minden csodáját ez a paraván takarja el az ember elől,
aki kifelé igyekszik és befelé vágyik. Befelé néma és kifelé ámít, mert befelé nem lehet.
Csörtetve kint keresni Istent a csend helyett. Kint, ahol a kert nyújtja, kínálja gazdagon kikerekedő csendjeit,
a könnyek nektarinját, s mi a házban bolyongunk egymás nevét kiáltozva.
Egylényegűvé váltunk az elmúlással – még rájönni sem hagyunk magvakat a csend ültetvényeire.
Csak a lőszert, amit belefúrunk a földbe, fentről, oldalról, a közlegény testén át, a robbanó pajták,
az útról leforduló kocsik, amik az árkokban koszorúkba állnak össze. A kazlak lángokban,
emberek ugranak fel rájuk fürdőruhában. Teljes önuralomvesztés – sorban állás helyett.

MINDEZ A CSEND ÜLTETVÉNYEIN, AHOL CSAK A FEHÉREK DOLGOZNAK.

Hasukon a bőr, mint a béka hasán, olyan fehér. Ráadásul: piszkos has.

 

 

 

Sűrű ez a lány

                                                       „Borotválják állát kékre.

                                                       De ő már csak viaszodik.

                                                       Hamuingéről egy rózsa

                                                       vérhullatva iramodik.”

                                                           /Kárpáti Kamil/

 

 

 

1.

Méhe Halálfej

egy lepke vergődik odabent

 

Aztán atomvillanás a vaginában

 

Két petefészkében

a fogamzásgátló

Hiroshima és Nagasaki

 

Mégis várja a vérzést

 

Mellette

egy fiú gázlángkék arcéle

az éjjeli lámpa árnyékában

 

Őt holnap besorozzák

Ő meg ezért nyugtalan

 

 

2.

Kintről a város magánya,

a neonok üressége vetül erre a jelenetre

 

A tévében mindig háborúk mennek

 

Film? Valóság? A nézők leszarják

A szereplők úgyis meghalnak.

 

Egy család vacsorázik a szomszédban,

ott is megy a tévé, ugyanaz a csatorna.

Odasandítanak, „Szörnyű”, mondják

és esznek tovább. Hmmm, ez paprikás csirke ízű!

 

Persze, hogy porból van – ahogy eszméik és képzeletük.

Ami olyan, akár a lepkeszárny. Por nélkül röpképtelen.

 

 

 

A csillagosra festett kék mennyezet alatti bárpultok: Budapest 2000-ben



A körúton nincsen semmi.
Fekete folyosó tekereg, az éjszaka furcsa.
Homály pislákol, a pincék zúgnak.
Minden összejár, de senki sem kurva?
Csak a Rákóczi téren van rabszolgavásár,
s a leégett BéEs betonkörnyezete durva.

Az Andrássy Palota félemeletén még punk koncert hörög-visít, kérem újra!

A körúton nincsen semmi.                                               
Mint rajtvonal, a naplemente csíkba tömörült fényszalag: hempereg a porban.
Budapest márványcombjai eközben rakpartokon eresztik ki lábszőrüket.
Az autózúgás elhal, elvékonyodó csöndek feldárdázott dalárdái, dobban
sok kangörcs közt Budapest! Bámulatos ekkor, vonz minket minden klubja!
Karámokba betódulás, a felszín csak a Duna-partnál mulat.
Itt, nálunk: a Mozart kávézó és a Sahara mutat újat!, a többi mind lepukkant!
Körülöttünk szex shop-ok mindenütt és kukkoldák, ameddig a szem ellát!

A High Life Disco tavaly bezárt. Akik a Patex-be jártak a Süss fel Napot megmosolyogják:

1997 után még rejtve él és kevés mozgás van a Honvéd utca és a Szent István körút sarkán.

A Rockoko, az E-Klub, meg a Capella Bar már rétegzenévé nemesedik: burokba zárt táj!

Van Véndiák? A Razzia a Toldi mozi pincéjében később úgy jár, mint a 60-as évekbeli Eötvös Klub…

Budapest 2000: élmények verme! A Cha Cha Cha januárban kitárul,
jövő január 18-án a Tütü Tangó lépcsőjén zsebkendők, emlékek hevernek.
A Vittulában még gulyás kifőzde üzemel, a ház csótányul
beszél, ha beszél, s nem messze a Szimpla kertről az utca valamit rebesget:
nem is tudjuk, a Király utcából a Kazinczyba költözik mindjárt, ki velük ittasul!

Lesz nemsokára Kis sZimplából a Duplába a föld átkötő folyosó? ne mondd már

Amire ekkor még nem is számítunk: heverészés is lesz: Cökxpon Café Theater!

Cöki tehát, vele a Mokka, Kultiplex, West Balkán, Kashmir Underground: lesztek-e?!
Merlin, Tűzraktár (és nem -tér), Múzeum cuki, Rákóczi Pékség, egy kor csúcsteljesítménye.
A Kopaszi-gáton még dzsumbuj és vadorzó végletek, ifjonti hév, mely táncos kerteket
és félfalak közé beomlott jókedélyűséget tereget a nyári kánikula rozsdás kárpitjaira égve!

A Tilos Rádiónak még nincs maratonja, de van TBN Fesztivál! Mi a Voodoo-ba járunk:
Nekromantika estek közben egyesek a háztetőre másznak, mindenkire fétisruha zárul.
A Bahnhof-ba nem tudom ki megy, de a Dokk Café White party-jait sem mi vágyjuk.
A Buddha Beach még kultúrára emlékeztet, de a Coronita és a Bed Beach? Bőg a patkánygyárhúr!
A Night Oil, a Total Car és a Guillotine számunkra felnőtt pálya: pofánk izgatva ámul.
Az Old Man’s-ben ott a város leghosszabb pultja, a Fat Mo’s-ban milf akarja hátul.
Bank Dance Hall, Globe, Colosseum? És a Hully Gully diszkó – gyilkosságtól színes a bárpult!

Az újaknak nincs már kedve a Citadella diszkóhoz, s a Szódát még meg sem nyitották!

A Ráday klubban verekedésbe torkoll egy szalagavató utáni diákbál, s a vér nyakig tárul!

Én a Kinizsi moziban döglöm, s az Európa Mozi, meg a Corvin Mozi vannak még közel.
A Diadal mozi már Tabánként hírdeti magát, a Fórum meg a Béke Mozi rég kiesik a pixisből,
a Mátra új néven fut egy ideje, Örökmozgónak nevezik még évtizedeken át, míg üzemel,
s a Bem, ahogy hol van, hol nincs, végül olyannyira semleges, hogy mentes lesz a csitriktől!

Itt van még a Vörösmarty és a Szindbád, az Ugocsába meg Szimpla Kertmoziba megyek inkább!

Kétségkívül vannak nyugati filmek!

Cool túra
Sade márki játékai
Gladiátor
The Crow: Salvation
Uristen@menny.hu
Tolvajtempó
Pitch Black – 22 évente sötétség
101 Reykjavík
A hazafi
Alvin és a mókusok kalandjai a farkasemberrel
Anyád! A szúnyogok
Blöff
Bérgyilkos a szomszédom
Battle Royale
Batman Beyond: Return of the Joker

Ilyeneket vetítenek. Meg az X-Men - A kívülállókat. Mind azok vagyunk.

A körúton nincsen semmi.
Kéz kéz után nyúlva: a szerelem tánc közben kutat,
s a söröskorsók és fröccsök ára csupa buja
látomásra ösztönöz minket, mivel a túlpart,
Buda is csak aprópénzért adja még söntéit – ahol purhab
keveredik sörhabbal: telis tele a Bartók Béla melósokkal.
Itt a Szonáta Presszó, feljebb a Bambi, odaát a Jégbüfé,
az Ibolya még, meg egynémely kétes hely – kutatnak közönség után.
Pest kiesebb részén a Teke Csárda és a Nincs Pardon között inog az utca,
s a leszabadulások évekkel később a Nababéban, a Fészek pince udvarán, a Marco Polo pincéjében,
                                                                  meg a Macska-Jaj-ban, a Monoban sem érnek véget!
Az ELTE mai könyvtára helyén, a bölcsészkar főépületében nyíló Holdudvar a következő ciklus műve,
s a Living Bridge meccsmozija a Petőfi-hídnál is terv csupán, majd, majd... a Romkert véglet 2004-ben,
ahova igazából nem mennénk mindig: zajos szigete a Várkaszinótól a Gellért szállóig nyújtózó sötétségnek.
Mire a Tabán teázót bezárják (néha tea is volt), a Gauloises is kimegy a divatból. Az Illúzió söröző a környék szépe!
Zöld Macska diákpince? Ez meg honnan? A Sirály emeletén verset olvasunk… s a szövegek szülik a kisközönséget.
... ezeket jobbára az V. Bejáróban írjuk meg. A Picasso Point és sZilvuplé környékén még dúdolják az altatót!
Nyugalom van és magyar beszédet is hallani. Mumus nyit a mellékutcában,
nemsokára már a Katapult a Zsinagógánál is begerjedést üzen! Át a faajtón:
Wichmann kutyái közé belépve a tekintély helyre int – felnövünk hozzá?!
Az embereket vajra lehet kenni, a korosztályok is kevertek,
s a másnapokat lesőket vámpírriasztó fény igazítja útba,
sikolyok, melltartók röpülnek, ahogy zenész, kocsmatöltelék kitódul,
de úgy, amilyet csak rovarirtók keményen dolgozva látnak ma.

Áradnak a freakek a pincékből.

holnap találkozunk? - kiáltja az utolsó, és az ajtót félig bezárja.

 

 

FULL BOOKS HERE / TELJES KÖNYVEK KÖZÜL NÉHÁNY ITT:

Térképen más a Világ (versek / poems 2006-2009) - https://issuu.com/famoushungarianpervert/docs/2t__rk__penu

Nemtelen Mámorok asztalára (versek / poems 2006-2010) - https://issuu.com/famoushungarianpervert/docs/1nemtelenu


Halál Glóriával (versek / poems 2009-2012) - https://issuu.com/famoushungarianpervert/docs/3hal__lu